Elment a tyúk vándorolni, azt gondolta, többet nem megy haza tojni. Tojt ő már elég tojást, most inkább azt nézi meg, mi van a világban.
Hát amint az úton ment, talált egy szép piros almát.
– Piros alma jó falat, mindjárt megeszem! – mondta a tyúkocska. És megette az almát.
De mit talált az almában? Egy kövér kukacot.
– Kövér kukac jó falat, mindjárt megeszem! – mondta a tyúkocska. És azt is megette.
Aztán tovább-bandukolt. Egyszer csak egy kicsi tóhoz ért.
– Kicsi tónak jó vize van, mindjárt iszom belőle! – kotyogta a tyúkocska. És ivott egy jókorát.
És megint csak továbbmendegélt. Már éppen el is fáradt, amikor az út mentén lát egy szénaboglyát.
– Szénaboglya jó puha, mindjárt le is fekszem! – pityegte a tyúkocska. És belebújt a szénába, s menten elaludt. Átaludta az egész napot.
Estefelé arra jött egy szántó-vető ember.
– Ejnye no! – kiáltott fel. – Milyen szép tyúkocska! Ezt én nem hagyom itt, hazaviszem, megsütöm, jó lesz vacsorára.
Avval odament, megfogta, belerakta egy zsákba, földobta a vállára. Aztán elindult haza.
Haj, siránkozott a tyúkocska! Kotyogott, pityegett keservesen, de nem volt foganatja.
Hiába mondta, hogy: kot-kot-kot-kot-kotkodács, mindennapra egy tojást! – az ember csak vitte, s hogy sír-rí a tyúkocska, nem törődött vele.
Otthon aztán megkopasztotta, megsütötte. Bizony, melege volt a tyúkocskának, bizony, nem jól érezte magát. Hát amikor az asztalra rakták – akkor rémült meg igazán!
Az ember azt mondta:
– Én a combját eszem meg!
Az asszony azt mondta:
– Én a szárnyát szeretem!
Egy kisfiú meg azt kiáltotta:
– Én a lábát akarom!
Ezt már a tyúkocska is megsokallta.
– A combomat? A szárnyamat? A lábamat? – kiáltott dühösen. – Engem ugyan nem esztek meg! Inkább hazamegyek sülve-főve, inkább felülök az ülőre!
Aztán huss! – kiugrott a tálból, kirepült az ablakon, repült, repült hazáig, rászállott a gazdája kapujára. Ott meg éppen Julcsa néni szunyókált. Kinyitja a szemét, s látja, hogy megjött a tyúkocska ropogósra sülve, nincsen semmi tolla.
– Jaj nekem, hol jártál?! – ugrott fel ijedten.
– Vándorolni voltam, megsütöttek, megfőztek, meg akartak enni – pityegte a tyúkocska. – De én hazajöttem!
– Jaj, jaj, jaj, tyúkocskám! – siránkozott Julcsa néni. – Szállj le gyorsan a kapuról, igyál vizet a lapuról, biztos megszomjaztál.
Úgy is tett a tyúkocska. Leszállott a kapuról, ivott vizet a lapuról – s ahány cseppet ivott róla, mindjárt kinőtt annyi tolla. Bezzeg nem ment el többet vándorolni. Otthon maradt, fölment az ülőre, és azóta is azt kotyogja:
– Kot-kot-kot-kot-kotkodács, mindennapra egy tojást.
