Azt is mondhatnánk, hogy az alkotói színvonal felső dimenzióit elérő művei egy része immáron erdélyi kiállítóterekben él tovább. A művész neve nyugaton vált otthonossá a modern plasztika világában, itthon csak a szűkebb szakmai közösség ismerte, de ő maga mindig büszkén vállalta, műveibe belopta erdélyi származását, gyökereinek tárgyi emlékeit, a magyar történelem sorsfordító jeleit.
Régi székely családban született 1937-ben Homoród­szentmártonban. Már gyerek­ként az agyag mintázásának lehetőségei ragadták meg, a formálás élményt adó ereje bűvölte el. Saját bevallása szerint a falu téglagyárából indult az ő szobrászata, alkotói pályája, akkoriban a megmintázott kakasait és ekéit a helyi vásáron adta el. Kitűnt tehetségét szakmai érdeklődés irányította a marosvásárhelyi Művészeti Gimnáziumba, ahol Izsák Márton szobrász lett a mestere. A következő képzési helyszín, a bukaresti képzőművészeti főiskola kiragadta a fiatal, feltörekvő alkotót az erdélyi környezetből, pályája a modern formaalkotás felé irányult, mondhatni bátorító táptalajt kapott művészi elképzeléseihez az egyetemes kortárs kultúra közegében. Figuratív műveitől határozott gondolatisággal a formai leegyszerűsítés, a stilizálás felé haladt. Az akkori kommunista rendszer által felügyelt szocreál formaalkotás nyomasztó béklyójából kitörni vágyó modernista fiatal szobrászok közt meghatározó egyéniséggé vált. Merész, kánonbontó, de a művészet szabad kifejezőerejét hirdető alkotásával egyrészt meghökkenést, másrészt pedig értékelő elismerést váltott ki bukaresti kiállításain. A kísérletező formaalkotás tovább lendítette a nyugati pályázatokon való részvétel felé, melyek révén kijuthatott a vasfüggönyön túli, szabadon megnyilvánuló kultúrkörbe, ahol a szakma elismerő gesztusai új horizontot nyújtottak számára. Nem a nagyravágyó feltörekvés vezérelte, hanem a felismerés, hogy a nyugati központok biztosítanak neki olyan szabad alkotói teret, ami a benne itthon már megérlelődött elveknek kötetlen plasztikai létet ad. 1968 az az év, amely a Nyugatra emigrálás irányába vitte: egy jelentős londoni képzés után Párizsban telepedett le, ahol már mint ismert szobrász kapott menedékjogot és műtermet. Művészetét tehát Párizsban bontakoztatja ki, egy olyan kultúrkörnyezetben, mely megérdemelten befogadta őt, kisplasztikái rangos modern galériákban kerültek közönség elé, monumentális szobrai köztereket határoznak meg.
Román Viktor a plasztikai alkotásban mindig a szimmetria biztonságot nyújtó, magabiztos erejét követte, tér és érzelemformáló kísérletezéseivel az élet mítoszainak emlékeit tette műtárggyá, vagy ahogy ő nevezte alko­tásait: „darabokká”. Eze­ken nyomon követhetőek a gyerekkorától benne élő érdeklődés, a „honnan jövünk, kik vagyunk, merre tartunk?” – filozofikus kérdéskör plasztikus lenyomatai. Érett korszakában szimmetriát bontó, szokatlan fizikai és gondolati megoldásokat kutatott anélkül, hogy az alkotott tárgyat, a művet kibillentené egyensúlyából. Ez utóbbiról így írt: „Elvben minden művész, és főleg minden szobrász próbál műveiben elérni egy bizonyos egyensúlyt nemcsak a mű miatt, hanem maga miatt is. Az egyensúly egy szó, de adott pillanatban életmóddá válik. Kezdettől fogva ezt az egyensúlyt keresem (…). Az egyensúly nem csak szimmetriát jelent, de ezt nagyon nehezen értettem meg. A szimmetriától sikerült megszabadulnom, pedig ez az egyensúly legegyszerűbb és legfenségesebb formája. Évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, az egyensúly tud szimmetria nélkül is létezni, sőt, minden szimmetria nélkül. A tömegek különválnak a térben oly módon, hogy a darab a (mű) két, három, négy oldala egyensúlyban legyen egymással, egyrészt a térben álló rajz és a térrel való kapcsolat, másrészt a súlyelosztás miatt. Ez mind kutatás, de ugyanakkor távolról diktált feladat.” Mind­erre jó példa az 1962-ben megmintázott, majd bronzban kiöntött, formabontó, de szimmetriát sugalló Női akt című kisplasztikája, mely a nőiesség és az anyaság vállalásának stilizált emléke, szemben az élete alkonyán elkészített, szimmetriát bontó, de egyensúlyba helyezett Attila szekere című, térbe hasító absztraktizált szobrával. Ez utóbbi felépítésében egy­szerű ugyan, de az alkotó hosszas szobrászi töprengésének eredménye.
A Székely Nemzeti Múze­umban most látható vándortárlatot Ferenczy Ferenc szor­galmazására a szobrász bátyja, Román Elemér tulajdonában lévő plasztikákból és grafikákból állították össze. A kiállítás egyaránt betekintést nyújt Román Viktor korai bukaresti és későbbi párizsi korszakába. Ezzel a ködoszlató székelyföldi kiállítássorozattal kimozdult az itt­honi ismeretlenségből a Nyu­ga­ton nagyrabecsült művészi életmű, és figyelembe véve a szobrász tudatos kötődését az erdélyiséghez, a magyar hagyományok univerzumához, elmondható, hogy minden kiállított műve, a belőle áradó egyedi üzenetekkel im­máron hazatért. Ő maga felívelt művészi életútjának lényegét így fogalmazta meg: „nem fontos valahova eljutni, hanem valahonnan elindulni, és a legfontosabb talán az, hogy jól induljunk.”