Szentgyörgynek is van végre egy csapata. Egy olyan együttes, amelyért sportbarát vagy kívülálló, elkötelezett vagy érdekelt egyaránt lelkesedik. És dolgozik érte, szorít neki, örül győzelmeinek, búsul vereségei láttán, de mindenkor együtt érez a csapattal. Van, aki kimutatja eme ragaszkodást, van, aki távolabbról nézi, de aligha akad, aki közönyös marad.
A kosaras lányok immár egy ideje rég szunnyadó érzéseket varázsolnak az egészséges lokálpatriotizmus közös tégelyébe. Ezt hívják együvé tartozásnak, közösségi identitásunk apró, de annál lényegesebb kötőelemének. A sport fantasztikus erejének, a siker varázsának. Mindehhez természetszerűen a szimbólumok is hozzátartoznak.
Történt pedig, hogy a szombati meccsre igyekvő kislány kezéből épp a rend őre, a fekete ruhás a sportcsarnok bejáratánál tépte ki a székely zászlót. Azt a szimbolikus tárgyat, amely a szurkolás megszokott kelléke, de a tágabb értelemben vett összetartozást is erősíti. Hiszen ,,székely" lányok ők, ha nem is itt ringatták bölcsőjüket, mert teljesítményük, sikerük a mi sikerünk is, minket kovácsol közösséggé. Mi sem természetesebb, hogy megtiszteljük őket szimbólumainkkal. Azazhogy megtisztelnénk, ha nem lenne a székely zászló — ki tudja, miért — vörös posztó a rendfenntartók szemében.
Kérdések egész sora tör fel egy ilyen látszólag apró, jelentéktelen, valójában általános gondjainkra is rávilágító malőr kapcsán. Hadd ne soroljam, hiszen a konkrét kérdéseket a csapat menedzsmentjének kell feltennie a rendfenntartóknak, az általános megközelítések pedig tipikusan az önmagunknak feltehető kérdések kategóriájába tartoznak. Az ,,intézkedő" fekete ruhástól pedig csak annyit kérdezek: utólag belegondol-e abba, milyen zavart okozott az alig tizenegy esztendős szurkoló szívében, lelkében?
