Apámat csütörtökön látogatta meg Bende­gúz papája, és mérgesen adta tudtára, hogy én megütöttem az ő fiát a strandon, és rá­adásul bele is löktem az úszómedencébe. Apám bólintott, és fejcsóválva megállapította, hogy sajnálatos, igazán nagyon sajnálatos az eset.
– Igaza volt, hogy hozzám fordult a panasszal – mondta Bendegúz papájának, majd a sértettre nézett, és azt kérdezte, hogy mióta nem találkozott velem.
Volt osztálytársam dühösen forgatta egy darabig a szemét, felfúvódott az indulattól, mint egy méregzsák, majd kibökte, hogy annak megvan már egy esztendeje is. Apám hüm­mögött, és finoman elmosolyodott. Eszé­be juthatott, hogy a verekedős fiú menetrendszerűen ijesztgetett, vert engem, amikor még osztálytársak voltunk. Tőlem tudta apám, hogy Bendegúz jóval magasabb és izmosabb az osztálytársainknál, de soha nem keresett magához illő ellenséget, csakis az ártatlanokra és gyengékre utazott, és ezekre ok nélkül és váratlanul csapott le. Apám ebből rájött, hogy Bendegúz gyáva és csaló, mert reszket az erősektől, és a kisebbeken vett győzelemmel szégyentelenül dicsekszik.
A tárgyra térve, apám aziránt érdeklődött tőle, hogyan kezdődött a konfliktus közöttünk. Az izompacsirta elvörösödött, majd dadogni kezdett, hogy hát az úgy volt… úgy esett… úgy történt, hogy én visszaütöttem, és belenyomtam a medence vizébe.
– Hohó, ha így áll a dolog, akkor rád nézve sajnálatos ez az eset – nézett apám Bendegúzra –, mert a fiam az általad mondottak szerint visszaütéssel védekezett az alaptalan támadás ellen, azaz csupán megfékezett téged. Te pedig most is csak azért szemelted ki Istit verekedő partnerül, hogy nevetségessé tedd mások előtt! De arra nem számítottál, hogy az elmúlt évben a fiam megnőtt, és megtanult úszni is, így méltó ellenfélként viselkedhet a szárazföldi és a vízi csatákban egyaránt.
Bendegúz zavarát látva megkérdezte tőle, hogy esett-e komolyabb baja?
– Ó semmi komoly, a baj csak az, hogy mindenki kinevetett – méltatlankodott a „sértett fél”.
– Akkor jó. És tudnod kell, hogy Istinek duplán is igaza volt, amikor visszaütött, mert az okta­lan támadás nem emberhez méltó, s ideje volt érez­ned, hogy más is csatát nyerhet a veled való összeütközés során! Mert senki sem tehet magánál gyengébbeket egyfolytában nevetségessé csak azért, hogy csodálják őt vagy rettegjenek tőle!
– Kedves uram –fordult most már Bende­gúz apja felé apám –, talán még nem késő, hogy a fia az erejére támaszkodva becsületes sportemberré váljék, ha megtanulja a birkózás vagy öklözés játékszabályait. Most pedig Isti, jól nevelt ellenfélhez méltóan ígérd meg, hogy ok nélkül ezután sem bántod Bendegúzt. Máskor is legyen szerencsénk! – zárta le az ügyet barátságosan apám.