Nem néptáncosokat akarunk nevelni a három korosztályt átfogó gyermek- és ifjúsági együtteseinkben, hanem a magyar kultúra egy szeletét átadni, táborainkban pedig a közösségformálásra is nagy hangsúlyt fektetünk, hogy a gyermekekben erősítsük az érzést: tartoznak valahová – ezeket a gondolatokat fogalmazta meg lapunk érdeklődésére Virág Endre az idei borospataki néptánctáborról szólva.
A múlt héten a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttes és a Százlábúak Ifjúsági Néptáncegyüttes száztíz tagja táborozott a Gyimes-völgyben, ahol a kicsik a népi játékokkal, énekekkel, csujogatásokkal, Küküllő menti magyar táncokkal ismerkedtek, a nagyobbak szászcsávási cigánytáncot tanultak.
Both Zsuzsa és Both József kolozsvári táncoktató, valamint a Sepsiszentgyörgyről Magyarországra elszármazott Demeter Erika és Kiss István örökös aranysarkantyús táncos (mind a négyen a Népművészet Ifjú Mesterei) napi hat órában foglalkozott a 6–10 és 11–16 éves gyermekekkel, Kolcsár Linda az énektanításért felelt, a tábort szervező Kovászna Megyei Művelődési Központ négy munkatársa és segítőik pedig egész napos szolgálatban tevékenykedtek a tábor sikeréért.
Virág Endre főszervezőt, az említett két csoport és a Százlábú Néptáncegyüttes alapítóját arról a folyamatról kérdeztük, amely az első próbától elvezet a hetedik borospataki táborig. A Háromszék Táncegyüttes jelenleg is aktív külsős tagja lapunknak elmondta, a hat-hét éves gyermekek többsége akkor érkezik hozzájuk, amikor a Guzsalyas Játszóházból kinő, illetve többet akar tudni. „Ebben a korban a gyermekek nem maguktól jönnek táncolni, hanem a szülők hozzák. Ehhez kellett egy olyan táncházas réteg, melynek fontos, hogy a gyermeke korán megismerkedjék a népi kultúrával, de természetesen azok a szülők is érdeklődnek, akiknek nincs táncházas előéletük. Mi óvodáskorban nem tanítjuk táncolni a gyermekeket, hanem mondókákat mondunk, énekelni tanítjuk, ritmusos játékokat játszunk velük. Amikor a gyermek ritmikailag is oda fejlődik, hogy tud ritmust tapsolni, meg meri fogni a leány kezét, érzi, hogy együtt van vele, nemcsak azért fogja, hogy ne essen le, akkor már el lehet kezdeni a tánc tanítását. A táborban a kicsiknek napi hat órából négy volt a játék, két óra éneklés, csujogatás és egy kicsi tánc. Ebben a korban kell megszerettetni a zenét velük. Nem táncost akarunk nevelni belőlük, hanem a magyar kultúra egy szeletét átadni, ugyanakkor a táborban közösségben vannak, megszokják az alkalmazkodást. Az élő zene is nagyon fontos, a gyermekek ismerkednek a hangszerekkel, a hangzásokkal, megszokják és megszeretik azokat. A Heveder zenekar mindent megtett azért, hogy zeneileg kiszolgálja a tábort. Napi hat órát muzsikáltak, az esti táncházban meg addig, amíg volt táncos” – fejtette ki.
Annak bizonyítéka, hogy év közben a próbákon és a nyári táborban erős kötődés alakul ki az együttesek tagjai között, hogy eddig a csoportok együtt haladtak, a nagyobbak, ahogy betöltöttek egy bizonyos életévet, nem iratkoztak át egy felsőbb korcsoportba, a közösség egyben maradt. Megszokták, megszerették egymást, nem akartak elválni. A táborban az is kiderült, hogy a nagyok szívesen segítik a kicsiket, ők pedig felnéznek rájuk, lesik a mozdulataikat, a táncukat, a viselkedésüket, keresik a társaságukat. A Százlábú, a Százlábúak és a Százlábacskák több mint százhatvan táncosa egy nagy családot alkot, előbbi kettőt Virág Endre és Virág Imola irányítja, szervezi, a legnagyobbakat Tőkés Zsolt és Tőkés Edit tanítja.
Mindannyian azt vallják, a kiskorban megismert és megszeretett népi kultúra, a közösségi élmény, amelyhez általa jutnak, egy életre meghatározó lesz számukra akkor is, ha tanulmányaik, mesterségük távol esik ettől a világtól.
