Naponta elhangzik, többször is, a nemzeti összetartozás gondolata. Egyre gyakrabban hallani az egyetemes magyar kultúra, egyetemes magyar irodalom, egyetemes magyar tudomány fogalmát.
S ez természetes, logikus, hiszen a földgolyó minden magyarja, függetlenül attól, hogy hol él, a világ melyik sarkában, emelt fővel, büszkén vállalja a nemzetközösséget Liszt Ferenccel, Kodály Zoltánnal, Bartók Bélával, Barabás Miklóssal, Ady Endrével, Benedek Elekkel, Áprily Lajossal, Kőrösi Csoma Sándorral, Tamási Áronnal, a két Bolyaival – Farkassal és Jánossal – Szent-Györgyi Alberttel, Puskás Tivadarral, Szilárd Leóval, Teller Edével, Rubik Ernővel, hogy csak néhány nevet említsünk az egyetemes értékű magyar kultúra, irodalom, tudomány történetéből. Ha minden egyetemes – főleg, amikor rendkívüli értékekről van szó –, akkor miért ne lehetne a sport is az? Van közöttünk egyetlen magyar, aki kitagadná a nemzetközösségből Balázs Jolánt, Orbán Olgát, Jencsik Katalint, Gyulai Ilonát, Lázár Rékát, Kicsid Gábort, Derzsi Edét, Vastag Ferencet, Miklós Ilonát, Radó Ilonát, Nagy Irént, Ugron Jozefinát, Birtalan Istvánt, Bölöni Lászlót...? Van valaki közöttünk, akinek nem szorult össze a szíve, amikor Szabó Kati négyszer is felállt az olimpiai dobogó legmagasabb fokára, s nem az Isten, áldd meg a magyart akkordjai csendültek fel, nem a piros-fehét-zöld színek kúsztak fel az árbocon? Gondolt valaki közülünk arra, hogy Kati nem magyar? ...Továbbmegyünk a gondolattal, amikor az egykori magyar válogatott labdarúgó Kubala László egy ideig a csehszlovák és a spanyol válogatottban kergette a labdát, megszűnt magyarnak lenni? Nem, persze, hogy nem, hiszen csak a teste viselte a csehszlovák vagy éppen a spanyol címeres mezt, lelke mélyén mindig magyarul érzett, szíve mindig magyarul dobogott, mert a vér, mely ereiben csörgedezett, vízzé soha sem változott.
A tizenötmilliós magyar közösség tagjai ők valamennyien. Bánatukban, örömükben, sikereikben egyaránt osztozik a közösség. Így van ez rendjén, hiszen egy nyelvet beszélünk, s e tényt nem tudta „átjátszani, eljátszani” a történelem kegyetlen viharsorozata sem. Ők a mi másfél milliós közösségünket képviselik, mely közösség része a tizenötmilliósnak.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy kisebbítenénk a román sport sikereit, hogy el akarjuk tulajdonítani a romániai magyar ajkú sportolók szerezte érmeket. Nem, erre egy percig sem gondoltunk, gondolunk. Románia biztosította a felkészülésük feltételeit, Románia képviseletében szerezték azokat az érmeket. A tulajdonjog elsősorban a román sportot illeti. Az érmesek viszont, túl azon, hogy román állampolgárok, magyar nemzetiségűek. Olyanok, mint Tompa Mihály gólyái, azzal a különbséggel, hogy ők két fészekbe rakják tojásaikat, ez esetben érmeiket. Ezért a mi „kettős könyvelésünk”, nyilvántartásunk. Jó tudni, ki hány ponttal (az olimpiai pontszámítás szerint: 7–5–4–3–2–1), hány éremmel gazdagította hazája, szülőföldje, azaz Románia éremgyűjteményét, ugyanakkor nemzetközössége, az egyetemes magyar sportélet trófeakincsét is.
És még valami, a romániai, velük együtt az újvidéki, a horvátországi, szlovéniai, ausztriai, felvidéki, kárpátaljai sportolók is megérdemlik azt a tiszteletet, elismerést, népszerűsítést, amelyet az anyaországiak élveznek. Megérdemlik, hogy mindenkor emberközelbe hozzuk őket, mert csak így vállalhatunk velük teljes közösséget, csak így osztozhatunk bánatukban, örömükben, sikereikben. Ne feledjük, mi összetartozunk, egy nemzetet alkotunk, a magyar nemzetet.
