Gyémántos főudvarmester oldalba könyökölte a rubintos főkamarást, rubintos főkamarás az aranyos főajtónállót, aranyos főajtónálló az ezüstös főszakácsot, az ezüstös főszakács a vászonkötős kis kuktát, vászonkötős kis kukta a tenyerébe szedte a lábát. Gyíknak ment el, csigabigának jött vissza.
– Van már kisszék, csak lába kék, uram király, tisztel a pék. Vékával méri becsületed, mogyoróhéjjal a hiteledet. Annyi már nála az adósságunk, hogy a harmadik szomszéd ajtaját is mind telekrétázta vele.
– Hej, kécskei kecske, csókai csóka – fohászkodta el magát az egyszeri király. – Micsoda király vagyok én, hogy még a pék se ad hitelbe? Hamar vigyetek neki egy erszény aranyat a ládafiából! Száz aranypengőt, ragyogót, csengőt!
Főudvarmester oldalba könyökölte a főkamarást, főkamarás a főajtónállót, főajtónálló a főkincstárost, főkincstáros elment, mint a sólyommadár, visszajött, mint az ólommadár.
– A fejemnek grácia, üres a ládafia. Nagy pénznek kis helye: csak azzal van tele.
– Hej, túrótlan rétes, álmatlan béles! – keseredett el az egyszeri király. – Száz palotámban ezer terem, s nincs egy betevő falat kenyerem. Ezer szolgámon arany a ruha, csupán énrajtam rongyos a suba! Tenger jobbágyom, özön az adó, s nem marad belőle se író, se savó! Kis balta nagy foka: mi ennek az oka?
Egyszeri királynak könnye záporozott, vászonkötős kukta hamar rostát hozott, könnyeit a király abba ejtegette, úgyhogy az udvarát árvíz fenyegette.
– Bánja a kánya! – legyintett a király. – Könnyeimet addig el nem állítjátok, ameddig a nincsnek okát nem adjátok.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cse­lédek eszüket összetették, s amit kisütöttek, aranytálcán a király elé tették.
– Uram király, az adó úgy elolvadt, mint a hó!
– Hiszi a piszi! – legyintett a király. S mint a sebes eső, könnye záporozott, vászonkötős kukta lyukas vödröt hozott, könnyeit a király abba eregette, már az egész várost árvíz fenyegette.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek addig súgtak-búgtak, míg valahára megint észhez nyúltak.
– Verejtékből pergett az adó rakásra: hogy a nap rásütött, elszállt, mint a pára.
– Vak varjú látta, süket tyúk hallotta! – legyintett a király. A könnye még százszor jobban záporozott, hamar a kis kukta lyukas hordót hozott, könnyeit a király abba ejtegette, már egész országát árvíz fenyegette.
Úgy megijedtek az udvari méltóságok, hogy bújtak volna már a ládafiába is, ha befértek volna. Kapkodtak fűhöz, kapkodtak fához, csak a kukta kapott a lisztes hombárhoz. Ürgette, forgatta, zörgette, kongatta, utoljára kimarkolt belőle egy marék lisztet.
– Van itt ész, hamar kész, uram király, ide nézz! Látod-e ezt a marék lisztet?
– Palacsinta, bukta: látom ám, kukta!
– No, uram király, mire ez a marék liszt a te markodba kerül, megtudod, hova lett az adó!
A kis kukta akkor szétnyitotta a markát, s belehullajtotta a lisztet a főkincstároséba.
– Tedd, ami tiszted: add tovább a lisztet!
Főkincstáros adta a lisztet a főszakácsnak, főszakács a főudvarmesternek. Ide is ragadt, oda is tapadt belőle, végre semmi se maradt.
– Hallod-e, kukta, ebből se lesz bukta! – csóválta meg a fejét a király, amikor a főudvarmester belerázogatta a tenyerét az övébe. – Mindnyájuknak lisztes lett a marka, nekem csak az ujjam hegyére jutott egy kicsi.
A kis kukta azt a kis lisztet is letörülgette a vászonkötőjével a király ujjáról, s aközben azt súgta a fülébe:
– Uram, királyom, láthatod magad, hova lesz a te tenger aranyad. Száz kézen átfolyik, egy szemig elkopik.
Hej, talpra is ugrott az egyszeri király, s úgy szétütött a sok udvari léhűtő közt, hogy egy se állt meg Nekeresdtől Nevenincsig. A ládakulcsot pedig átnyújtotta a kis kuktának.
– Fiamnak mondom: te viseld gondom!
No, a kis kukta gondját is viselte úgy, mint a tulajdon apjának. Őfel­sége többet sose panaszkodott, étele-itala meg nem fogyatkozott, napjában három kenyeret evett meg, hanem a haját meghagyta nektek.