Gyerekkori emlék ugrik elő. Volt ludovikás tisztek, szüleim barátai. Szálfa termetű, művelt, derék megjelenésű emberek. A „könnyed” Gheorghiu-Dej-, majd az egyre durvuló Ceauşescu-éráról van szó. Egyikük tanár, másikuk molnár. Régi, patinás bútorok és könyvek, könyvek mindenhol lakásaikban. Otthon fegyelem, gondolom, mert a drill valahol kiélendő. Gond a gyerekneveléssel, hisz ezt a vaskorlátot csak lázadás töri át. Megtört, aggódó anyák. Az apák közül egyik az alkohol felé halad. Naponta. Kocsma, szájjártatás, szeku. A másik sztoikus lesz, majd keserű, depressziós. Végül meghalnak. A feleségek túlélők, de nem túl sokáig. A gyerekekből egyik oldalt lesz valaki, a másikon semmi. Ki a nagyobb hazafi kettejük közül? Egyikük sem. Pedig mindketten szívükből tették azt, amit jónak gondoltak, éltek úgy, ahogy példaértékűnek gondolták.
Ki a nagyobb hazafi –vetődött fel a kérdés minap e napilap hasábjain is, és a cikkíró román elnökjelöltek példájával hozakodott elő, akik közül talán az egyetlen nem román szerepelt a legsiralmasabban a szájhősök közül. De szájhős volt mindegyikük, hisz „a verseny jelenleg arról szól, ki a nagyobb román”. Egyelőre a Nyergestetőt meglovagló tűnik legesélyesebbnek, hisz úgy néz ki, jobban üli meg a román politika lovát szőrén, mint vetélytársai négylábúra szerelhető ülőszerkezetben trónolván akár. „Mert Romániában jelenleg nem az számít hazafinak, aki az ország és nemzete előmenetelén dolgozik, hanem az, aki erőteljesebben gyűlöli a magyarokat.” Így fejezi be az elemzést cikkírónk, s igaza van.
Szintén a Háromszék írja – s mit ád Isten, épp ugyanaznap, amikor a vezércikk megjelenik –, hogy Nyisztor Tinka vezetésével a Szent István Egyesület tagjai újabb emléket állítottak Szent Istvánnak a Tázló menti Pusztinán. Egy csongrádi faragóművész által készített szoborról van szó, és egy olyan képről, mely Szent Istvánt ábrázolja, amint felajánlja a magyar szent koronát, országát Szűz Máriának. Magyar nyelvű szentmise, felszentelés, magyar emlékhely. Ott, ahol a janicsár papok ördögtől valónak mondják ma is a magyar szót. „A rövid egyházi szertartás után az egyesület tagjai, valamint csíkcsobotfalvi és zabolai hagyományőrzők együtt imádkoztak és énekeltek magyarul. A közös ünnepi ebéd után a helyi templomban magyar imaórát tartottak. A helyi élő tájház udvarán estétől hajnalig tartó tánc következett, ahol pusztinai furulyások és csíkcsobotfalvi zenészek muzsikáltak.” Ezt írja az újság. S akkor kérdem: ki a magyar, ki a nagyobb magyar? Tiszt uramék vagy a csángóink Moldvában?
Vagy Ilonka néni Gelencén? A falu a régi Magyarország legkeletibb települése a Kárpátok tövében. XII. századi templomában Szent László-freskók, Passió, kazettás mennyezet. A világörökség része. A bejáratnál tábla igazít el: a harangozó beenged. Érte megyek. Felesége jön, kiderül, 40 éve ő harangoz. Ilonka. Hatvan elmúlt. Egyszerű parasztasszony. Beenged, hagy nézelődni, majd megáll a templom közepén, és ízes háromszéki tájszólással megszólal: „Na, figyeljenek ’sze ide! Elmondom, miről van szó.” Azzal elővesz a köténye zsebéből egy lézerceruzát, és piros pontjával sorra mutogatja a látnivalókat. Precízen, pontosan, folyékonyan, helyesen, csak úgy röpködnek a művészettörténeti szakszavak.
Közben zajlik a kampány, felkentjeink és önjelöltjeink szónokolnak, ígérnek és megváltanak, de megkérdem ismét, s ígérem utoljára: hát ki a nagy és ki a kis magyar? S már nem is válaszolok. Már megtették önök.