Azzal kezdődött a legutóbbi kézdiszentléleki falugyűlés, hogy a kormány háromszéki képviselője ki akarta utasítani az újságírókat. Az alprefektus kérését nem fogadták el a kezdeményezők, a tragikus motorosbaleset körülményeit, illetve a roma közösség helybeliekhez való viszonyulását taglaló fórum nyilvánosan zajlott.
Sebastian Cucu eddigi hivatalnok június 18-án kiállított kinevezési okiratán alig száradt meg a tinta, és máris érthetetlen, megmagyarázhatatlan gesztussal hívja fel magára a figyelmet. Szándéka egyrészt azért különös, mert a bukaresti kabinet képviselőjeként titkosítani kíván, zárt ajtók mögé utasítani egy súlyos társadalmi problémát, másrészt, mert arroganciáról és önkényről tanúskodik. De ez a kisebbik baj.
A nagyobbik gond az, hogy magának a kormánynak, illetve megyei leágazásainak halovány elképzelései vannak a romániai cigánykérdés kezeléséről. Legszívesebben eltekintenének a problémától, szőnyeg alá sepernék, miként a háromszéki alprefektus kísérlete is bizonyítja. Azt a régi, jól ismert kommunista elvet követik, mely szerint, amiről nem beszélünk, az nem létezik.
Márpedig a roma közösség és a helybeli lakosság viszonya feszült mind szűkebb, mind tágabb környezetünkben. Hogy a hatóságoknak ez kényelmetlen, érthető, ám a kormányzati ódzkodás ellenére a valós helyzethez viszonyulnia kell mind az államnak, mind az önkormányzatoknak. Hiszen most az is látszik, hogy ez az elhallgatott, idealista módon kezelt társadalmi probléma egyre nagyobb fejtörést okoz, a romák úgynevezett társadalmi integrációja alig halad. Miközben axiómaként értünk egyet azzal az tézissel, hogy az általánosító közösségi megbélyegzés mindenkor elfogadhatatlan, az is látható, hogy a kérdéskörben mindeddig meghatározónak tekintett emberijog-védők radikalizálódása és pozitív diszkriminációja ellenére a roma kérdés kezelésére nincsenek működőképes állami stratégiák. A mindenkori kormányok (nem csak Romániában) szívesen dobják át az egész problémahalmazt a civil szervezetek mezsgyéjére, s közben pályázati kiírások, jogvédő rendezvények sűrűjében elvész maga a lényeg. A tessenek pályázni, mert van, miből, és tessenek úgy tenni, mintha megoldanánk a sokasodó gondokat álságos elv tévútra vezetett, az emberi jogokat zászlajukra tűző aktivisták gyakorta csupán a problémamegoldás látszatát keltik. Pályázni lehet a végtelenségig, ám összehangolt cselekvés nélkül ez az út sehova nem vezet. (Véletlenszerű tény: épp a napokban jelezte az RMDSZ hírlevele, hogy „felzárkózásra ösztönzik a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat”. Közleményükből idézünk: „Szeptember 2-án, kedden 10 órától Bukarestben mutatják be azt a támogatási alapot, amely a roma közösségek gazdasági kapacitásának növelését segítené elő a Svájc–Románia Együttműködési Program keretében. Az eseményt Laczikó Enikő, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának elnöke, valamint a roma közösség és más hátrányos helyzetű társadalmi csoportok szociális integrációját elősegítő tematikus támogatási alap menedzsmentirodája szervezi. »A pályázati kiírás a civil szervezeteket célozza meg, valamint azokat a közintézményeket, amelyek partnerként szeretnének részt venni a pályázatok lebonyolításában« – tájékoztatott az RMDSZ államtitkára. A Svájc–Románia Együttműködési Program rendelkezésére álló keretösszeg 181 millió svájci frank, amelyet a 2009–2019 közötti időszakban a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására használnak fel Romániában, valamint az Európai Unió más tagállamaiban. Az ennek keretében létrehozott, 14 millió svájci frank összértékű, a roma közösség és más hátrányos helyzetű társadalmi csoportok szociális integrációját elősegítő tematikus támogatási alap elsődleges célja, hogy ösztönözze az említett közösségek gazdasági és szociális felzárkózását. Ebből a támogatási alapból a szeptemberi eseményen bemutatásra kerülő ágazatnak kétmillió svájci frank értékű keretösszeg áll rendelkezésére. Hazai partnerként, a pályázatok monitorizálására és felülvizsgálatára felkért kormányzati intézmény az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala.”)
Az előbbi felhívás ötven civil szervezetet céloz meg, melyeknek bejelentkezési sorrendben biztosítják a részvételt. Tipikus példa az eddigi, vég nélküli pályázgatási láncolatra. Természetesen, lehet és kell jelentkezni ezekre a programokra, ám ne legyenek illúzióink: a „hátrányos helyzetű csoportok” ösztönzésre és ösztönzés nélkül is nehezen fognak „felzárkózni”. Az eddigi tapasztalatok, sajnos, arra is utalnak, az érintettek nem igazán kívánnak felzárkózni. Ebbéli próbálkozásukat persze lehet és kell támogatni, de térségenként kellene állami, illetve önkormányzati szinten támogatott, hosszú távra kigondolt stratégia, azaz, tudni kellene, mit akarunk elérni és hogyan.
De nem tudjuk.
Még csak azt sem ismerjük pontosan, hogy Háromszéken, a Székelyföldön, de akár egész Romániában hány roma él. A népszámlálási adatok ebből a szempontból teljesen félrevezetőek, viccnek is rosszak, hiszen, bár örvendetes, hogy a cigány közösség tagjai térségünkben magyarnak vallják magukat, talán szerencsésebb lenne, ha saját identitásukat büszkén felvállalva lennének a magyar vagy más közösségek jót és felemelkedést akaró tagjai. A népszámlálási csiki-csuki számok tekintetében is emészthetetlen abszurditásokhoz vezet, például hivatalos statisztika szerint Sepsikőröspatakon mindössze hét roma él.
Az pedig már végképp nem követhető, hogy a cigány gyermekek közül hányan járnak iskolába Háromszéken. Ugyanis minimális iskolai képzettség nélkül minden marad úgy, mint eddig: marad a tömeges írástudatlanság, legjobb esetben a napszámoskénti munka mellett az eltartottság igénye, kevesebbeknek pedig az ügyeskedés változatai. És marad örök reményként a cigányság számára a felemelkedést biztosító, szakképzettségre alapozó munka. És évek, évtizedek múltán is mondják majd sokan – nem alaptalanul –, hogy „a cigány az cigány”. És jönnek a kirívó esetek, tragédiák, mint a legutóbbi kézdiszentléleki vagy a kétségbeesett, lokális megoldási próbálkozások, mint a sepsikőröspataki, ahol a polgármester, szembesülve azzal, hogy a cigánydombi lakosság nem adózik, kilátásba helyezi a törvénytelenül épített házak lerombolását. Ettől, persze, nem oldódik meg a kőröspataki cigánykérdés, viszont az adókötelezettség az romák számára is adókötelezettség. Mondják, van olyan falu, ahol csak romák építkeznek, mert nekik van erre pénzük. Vajon hányan kértek és kaptak építkezési engedélyt?
Van-e az autonómia után sóvárgó, zászlókat kitűző székelyföldi önkormányzatoknak felelőssége abban, hogy mi történik az elkövetkező évtizedekben a településeken élő roma közösségekkel? Hogy iskolába járnak majd a lurkók, avagy a bűnözési mutatók növekednek?
Igen, az önkormányzatokat felelősség terheli e tekintetben.
Ha megoldásokat nehezebben is találnak, legalább pontosan fel kellene térképezniük a roma kérdéskört. Legalább tudniuk kellene, hányan vannak, mihez akarnak kezdeni, mik a lehetőségeik. És folyamatosan beszélni kellene velük, ismerni kellene őket, szakembereket, „referenseket” kellene foglalkoztatni, akik tárgyalni tudnak a roma közösségek képviselőivel, ismerik szokásaikat, kultúrájukat. Hogy ne a BBC budapesti újságírója jeleskedjen a cigány sorsok iránti érdeklődésben, hanem a roma kérdés váljon székelyföldi közüggyé. Mert a cigányok léteznek, mert ők is emberek. Mert a székely autonómia nem csak zászlót és menetelést jelent, hanem – és főleg – problémás ügyek megoldását, vagy legalább erőteljes megoldási szándékát. Helyben, településre szabottan. A székely autonómia azt jelenti, képesek vagyunk kézben tartani, irányítani sorsunkat, az itt élők sorsát. A cigányokét is.
