– Honnan, mikor tanulta a szűcsmesterséget?
– Azt is mondhatom, hogy örököltem, édesapám ágáról voltak Nagybacon környékén a Keresztesek, akik egyébként Lécfalváról származtak Erdővidék­re és foglalkoztak ezzel a szakmával. Aztán tizenéves koromban kerültem kapcsolatba a mesterséggel közvetlenül. Repülőmodelleztem, az nem volt olcsó dolog, édesapám nem tudta fizetni, s el kellett nekem mennem még napszámra is. Volt egy öreg szűcs, néhai Császár Gábor, nála szünidőben végeztem előre a durva munkát, bőrt mostam, egyebek. Ott szerettem meg, látta a mester is, hogy van rá hajlamom, sokáig bedolgoztam. Aztán iskolát végeztem, továbbképzésekre jártam az akkori híres hazai bőrgyárakba, például Szászvárosba.
– Ugyanebben a szakmában?
– Nekem az eredeti szakmám: templomfestő, restaurátor. Nálunk a családban a rajztehetség megvan, én is örököltem, felmenőim között ott találjuk lécfalvi Barabás Miklóst és Gyárfás Jenőt is. Bányay András nyugdíjasként segítette azt, akinek volt tehetsége, hogy megtanulja a mesterséget, közben jártam iskolába, az akkori népművészetiben is tanultam szakmát. De végül azért választottam a szűcsmesterséget, mert anno pénzes is volt.
– A templomfestő-restaurátori szakmát nem gyakorolta?
– Itt, Erdélyben nem. Éltem kint, Ausztriában hét évet a kilencvenes években, ott viszont leginkább ezzel foglalkoztam. Persze, ott dolgoztam a szakmában is, kesztyűgyárban mint munkás, mert hát ott egyénileg nem lehetett ipart űzni.
– Itthon viszont a szűcsmesterség volt a megélhetés. Mikor kezdte?
– 1982-ben kezdtem, persze a szövetkezeten keresztül, akkor másképpen nem lehetett, saját műhelyt nyitottam a Templom utcában. Kilencvenig nagyon jól ment, közben lett az a félig-meddig magánlehetőség, akkor úgy hívták, hogy mandatar. Akkor még jobban hozott a konyhára, mert a szövetkezetnek nem kellett a jövedelem felét leperkálni.
– A változás után váltott egyéni vállalkozói engedélyt?
– Ahogy hazajöttem Ausztriából, de ezalatt ez a szakma is megbicsaklott.
– Miért?
– Mert kézműiparra nincs kereslet, nem csak a bőriparban: az épületasztalos szakmát a termopán ablakok, a cipőkészítést a turkálók, illetve az olcsó gyári áru tette tönkre. Nem beszélve a cipőjavításról, ahol az az elv érvényesül, hogy vedd meg, s dobd el, hogy vegyél újat. Inkább javításokra van szükség, mert Kínából, Törökországból, Olaszországból jön a rengeteg áru olcsón, igaz, hogy a minősége hagy is maga után valót jócskán. Itt csapódik be a kuncsaft, mert még a bőrt is annyira lemásolják, aki nem szaki, simán beveszi, hogy bőr a műbőr.
– Mire van ma még igény?
– Hámokat készítünk, felső bőrruházatot, irhát, szőrmét, bőröket preparálunk, ami egyszer a bőrrel kapcsolatos, cipőn kívül mindent, a nyersbőrtől a végtermékig. Mostanában inkább a javításokkal foglalkozom, tisztítással, festéssel, de van olyan munka, ami igazi szakmai tudást igényel.  
– Van-e igény például szőrmékre?
– Hát a mai fiatalság már nem hordja, aki hordaná, s egyáltalán tudja, mi az, kevés. A mai fiatalság még azt sem tudja, mi az irhakabát, mi a boxkabát. Summa summarum, ebből a szakmából megélni meg lehet, de meggazdagodni már nem. Az a helyzet, hogy annyira hozzám nőtt, hogy szeretem. Egy szakmát vagy bármit, ha nem szeretsz, nem is tudod megtanulni, nem is tudod végezni. S amelyik szakember a szerszámát nem tudja megcsinálni s megjavítani, az nem nevezhető szakembernek. Valamikor ez így volt. Ezeket az előkészítő gépeket mind én készítettem. Nem volt szakmám, de a repülőmodellezéskor sok mindent megtanultunk. A jó Isten áldja meg Forró László tanár urat, aki mindezekre megtanított. Egy lábon járó lexikon, sokat köszönhetek neki s Fejér Ákosnak. Istenfélő úriemberek. Én Nyugaton meg sem éltem volna, ha Forró tanár úr ne legyen, annyi technikai dolgot megtanultunk, bőrrel, szőrrel, fával, lakkal dolgoztunk. Ugye, a modellezés nagyon összetett dolog, rádiótechnika, motorok, minden...
– Nemrég új helyre költözött a mű­helye.
– Igen, az Arany János utcába. Az Olt utca elején voltam, abban a jó kétszáz éves házban, tiszta fából, székely ház, a tanácstól béreltem, de onnan el kellett jönni. Sajnos, azt a házat lebontották, pedig meg kellett volna hagyni. Én az Olt utcában gyermekeskedtem, ott legalább tíz ilyen ház volt, ez maradt utoljára. Pedig legalább ez szépen felújítva meg kellett volna maradjon. Nyugat-Európában az ilyen házakat egyből kijavítják, sőt, ha nincs a tulajnak pénze, meg is segítik. Nagy kár azért az épületért, pont a város szívében nagyon klappolt volna az új postával, jöttek a nyugatiak, bekéreztek, hogy filmezzenek...
– Jól láttam, hogy a cégtáblán németül is írja, mi található itt?
– Igen, s rovásírással is. Hát szegről-végről német vagyok, de brassói klienseim is vannak, szász faluk, sokan ismernek. Kiírtam én a változás előtt is magyarul is, németül is, volt is belőle baj jócskán. Anyám és apám ágáról is germán-osztrák származású vagyok: a teljes nevem Birkenstein Márton Keresztes József. Most egy éve, hatalmas utánajárással vettem fel az üknagyanyám nevét, akit Birkenstein von Birken Teresének (baronese) hívtak, és akit a rétyi Antos család fogadott be még az 1800-as évek elején. A jakobinus mozgalom miatt kellett menekíteni. Tábla is őrzi az Antos-kúrián az emlékét, én készítettem, a rétyi temetőben van a sírja.
– Milyen jövőt lát a szűcsszakmában?
– Lesz ennek még becsülete, csak a gazdasági élet egy kicsit meglódulna, több pénz kellene az embereknél legyen. S akkor meg tudnák fizetni azt a 35–40 százalékos felárat, de a tartósság, a minőség ezt az árat visszahozza. Nemhiába mondták régen, hogy szegény ember olcsó árut ne vegyen, mert ráfázik.
– Valaki követi-e a szakmában, egyáltalán van olyan fiatal, aki érdeklődik a szakma iránt?
– Itt volna fiatal, aki megtanulja, de én nem akarok senkit félrevezetni, mert itt el kell tölteni két évet, amíg a nagyját megtanulja, s utána, ha nincs munkahely, mit csinál az a fiatal...