Hiszen nem kis szerepe van abban, hogy a demokráciáért húsz éve még lelkesedő tömegek ma már kiábrándultak, a még tíz éve is reménykedő, közéleti szerepet, tisztséget vállaló értelmiségiek visszahúzódtak a csigaházukba, a fiatalok pedig elmenekültek az átláthatatlan, szövevényes törvényi és kijátszási viszonyok, a fülledt bürokrácia és nyekergő gazdaság elől. Ami mégis működik, az itthon maradt, keményen húzó rétegeknek köszönhető, de ők sem bírják sokáig mozgatni az akadozó gépezetet, csak idő kérdése, hogy mikor omlik össze például a társadalombiztosítás, hiszen sokkal többen vesznek ki a rendszerből, mint ahányan befizetnek.
És ezen nem segít, hogy most – hosszas ígérgetés és tétovázás után – valamennyit elengednek a járulékból, mert félő, hogy a kieső pénzt a választások után egy újabb adóval próbálják pótolni: a szociáldemokrata kormányoknak erre mindig volt ötletük, és akkor sem visszakoztak, ha melléfogtak, mint a legutóbbi üzemanyag-drágítással. A kinnlevőségek behajtása vajon miért nem jut eszükbe? És miért az adósoknak, a csalóknak kedveznek a tartozások eltörlésével? Rájuk akarnak építeni? Ez a jövendő államelnök üzenete?
Az érthetetlenül növekvő népszerűségű kormányfő egyáltalán nem fárasztja magát egy komoly, előre mutató program kidolgozásával. Esélyeit tekintve neki van igaza – fölényesen vezet a jelöltek versenyében –, mégis lehangoló, hogy a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatja a valós gondok és azok megoldási lehetőségei iránt. Inkább a múlttal hadakozik, de annak sem az utódpárt elnökeként elsősorban rá tartozó részével, a magas szintű korrupcióvá lényegült kommunista örökség felszámolásával, hanem egy olyan ellenféllel, aki ugyan sok borsot tört az orra alá, de aki nem indulhat újabb mandátumért, és akinek pártja is meglehetősen alacsonyan áll. Nagyon nem is fog feljönni, hiszen már tudjuk, hogy Băsescu nem építő, hanem megosztó személyiség; leírni ugyan súlyos hiba lenne, de mindent ráfogni sem lehet.
Hatékonyabb lenne, ha a mentesítést ki-ki a saját portáján kezdené.