Nekem, Istennek hála, megadatott, hogy az idők során mindahányukkal sikerült interjút készítenem, nem is egyet, belelátnom általuk abba a világba, amely a külső szemlélő számára a fényességgel, a ragyogással, a tündökléssel egyenlő, akiket csak irigyelni illik, megcsodálni hangjukat, megtapsolni előadott énekszámaikat, s drukkolni azért, hogy mihamarabb újra meg újra viszontlássuk, -halljuk.
Persze, nem minden volt arany, ami fénylett. Az ő fejük felett is időnként gyülekeztek a fellegek, elég gyakran villámlott is, s ha közben le is csapott a villám, az azt jelentette, hogy előírták nekik, mit szabad énekelniük. Volt időszak, amikor a magyar nótát egyenesen kitiltották a színpadról, hivatalos előadásokon ilyen régmúlt, megavasodott énekszámokat nem adhattak elő. Nyilván, ők tudták a legjobban, hogy ezt elsősorban azért  írták elő, mert a kesergők, a közkedvelt magyar nóták igen nagy hatással vannak az érzelmekre, s olyan veszélyt láttak ebben, mintha géppuskákkal fegyverezték volna fel a nézőket. Mégis, ezek a kiváló művészek vállalták ezt is, vállalták a sok-sok kiszállás nehézségeit, annak dacára, hogy időnként megalázó pillanatokat is el kellett szenvedniük. Emlékszem, a nyolcvanas években, egyik idelátogatásuk alkalmával a Bodok Szállóban laktak több napig, Széllyes Sándor énekes, humorista a szabad órákban faragott, a lányok kávét készítettek volna, de nem volt cukor. Nosza, az ismert és nagyon kedvelt Tóth Erzsébet – sajnos, már ő sincs közöttünk – leszaladt a közeli élelmiszerboltba, bár tudta, csak jegyre jár az édesítőszer, mégis hitt a népszerűségében, de tévedett... A megyei pártbizottságtól kapott felhatalmazást, hogy soron kívül egy kilogramm cukrot vásárolhasson… Mind­ehhez azonban hozzáteszem, hogy a közönség  imádta őket, sokan akadtak volna, akik akár havi cukoradagjukról is lemondanak kedvenceik javára.
  Cseh Judit többször is járt városunkban. Azért szólok róla külön, mert nem volt tagja a hírneves együttesnek, egyedül járta a maga útját, s a beszélgetésekben, amelyek során magáról vallott, azt is elmondta, hogy ő nem tudott és nem tud soha lemondani a nótaéneklésről, mert a nóta éppolyan fontos a magyar ember számára, mint a népdal. És amikor a Népi Együttes körül fogyott a levegő, nagy lélegzetet vett, s a rádióban, a színpadi előadásokon szünet nélkül fújta, fújta a magyar nótát. Sikerült interjút készítenem vele akkor is, amikor a Kolcza vendéglő meghívottja volt, ennek is már vagy három évtizede, s olyan rendületlen hittel beszélt a nótázásról, mint ahogy szép szavait a színpadról áradó csodálatos hangja erősítette fel.
  Az utolsó, vele készült interjú a rádióban hangzott el. Csil­laghullás éjszakáján – mondta ő, s azt is elmondta, hogy valaha üveghintóról, piros csizmáról álmodott, nem sztárságról, de a nótázástól elválaszthatatlan szívről, mert amint hangsúlyozta, a nótázáshoz három dolog kell: szív, szív és szív. „Akiket én becsülök, azoknak én kellek” – hangoztatta.
Amikor ő nótázott, tele volt a város akácfavirággal, megszépült a naplemente a Maros partján, fájó szívvel búcsúzik a székely legény ettől a világtól, búcsút int falujának, a vadvirágos tájnak, búsan szól a székely falu kicsiny harangja, az búcsúztatja őt, a vándorfelhők hozzák, viszik a fájdalmas hírt…
És úgy elszáll minden, mint a nyár, s minden egyszer, mint a nyár, véget ér.
Így énekelt, így nótázott Cseh Judit. Mert ő is immár elszállt, mint a nyár. Az idén, március 20-án.
És írom mindezeket azért, mert sokan, nagyon sokan nem tudják, nem jutott el hozzájuk a hír, hogy a nóta Nagyasszonya örökre megpihent. A minap kérdezett meg valaki, hogy mikor jön már ide, Háromszékre, Sepsiszentgyörgy­re megint énekelni Cseh Judit. Megnyugodhat: a rádió hullámain most is bejön a házunkba, s ott marad örökre a lelkünkben.
Péter Sándor