Nehezen állnak helyre a dolgok Magyarhermányban legalább annyira, hogy elérje azt a gazdasági szintet és közhangulatot, amilyen valamikor a két világháború között volt. Semmivel sem áll elébb a település azokhoz képest, ahol kollektivizálták a földvagyont – hallgattuk a helyieket.
– Nálunk megmaradt a magán föld- és kaszálóvagyon – mondták –, de az államé volt az erdő tetemes része, minket is sújtott az utolsó világháború, s abban az időben még jobban a beszolgáltatások, a tűrhetetlen követelések, és minket sem került el a gazdasági válság. Mind lehet sajátunk most is az egykori földparcella, ha a vadak valósággal körülvesznek bennünket, hatalmas a pusztítás, és a vadászati törvény itt is olyan, mint bárhol ebben az országban. Nehezen fordul jobbra az élet. A magánerdő, a közbirtokossági erdővagyon biztató jelenség ugyan, de lesújtó a tej alacsony értékesítési ára. Nemzetiségi szempontból fellélegezhettünk, de nálunk sem jobb a népszaporulat, mint máshol. Örvendünk, hogy megkezdték a Kisbacon felé tartó útszakasz aszfaltozását, s hogy megújult a falu legnagyobb borvízkútja.
A Barót vize völgyében elterülő falu keleti oldalán húzódik a Varjúvár-hegyoldal. Ez a környéken fellelhető féldrágakövek, a színes opálféleségek, a Kakukk-hegy előtere pedig a hematit kristályok, a „kakukkhegyi gyémántok” lelőhelye. Van a föld mélyében itt más kincs is elég: téglaégetésre alkalmas lignit, kiváló épületkő, vulkanikus eredetű horzsakő, langyos borvíz a Fekete-patak völgyében, mofettagáz a Kisfenyősben és sok-sok borvízforrás – ám ezek mind kiaknázásra várnak, s hinni kellene, hogy eljön az idő, amikor hasznot hozhatnak a környék lakói számára.
Szeptember elején részt vettünk a falunapon. Sikerként könyvelhető el, hogy aránylag rövid idő alatt megszületett itt a fúvószenekar, tagjai között nagyon sok a fiatal. Ők fújták az ébresztőt ünnep reggelén. A népünnepély szervezését a magyarhermányi Hámor Egyesület vállalta fel, de besegített a nagybaconi önkormányzat is. Fancsal Zsolt református lelkész Ruth könyvének verseire építette szószéki beszédét, és a honvágyról szólt, a szülőföld hazahívó erejéről. Ez valami ősi erő, ami mindig hazahívja a székely embert – hangsúlyozta, arra célozva, hogy falunapok alkalmával sokan idegenből is hazalátogatnak. Sajnos, nagyon sokan a megélhetés okán idegenbe szorulnak, ott kell megkeresniük a mindennapit, s bár idehaza sokkal jobb ízű a kenyér, nem a kalandvágy, hanem a kényszer parancsára cselekednek. A felolvasott ige alapján hangoztatta: el kell jönnie annak az időnek is, amikor jobbra fordul majd az itteniek sorsa, amikor a Föld, a szülőföld eltartja fiait!
Komporály Sándor helybeli vállalkozó, az említett egyesület elnöke két dolgot célozott meg a falunap hozadékaként: felújíttatta az Alszegi borvízkutat, új, megfelelő helyre költöztette a néprajzi kiállítást – ahogyan ott nevezik: a „hermányi falumúzeumot”.
Az egy szobát elfoglaló helyi néprajzi kiállítás felújított és külön lépcsőfeljárattal ellátott épületben kapott helyet. Pető Józsefné Zsigmond Mária, az anyag összegyűjtője várta a vendégeket. A magyarhermányi születésű, Baróton lakó nyugalmazott pedagógus elmondta: abban a szobában működött valamikor a falu napközi otthona, s az ott kiállított osztovátán tanult meg szőni. A rendszerváltás után ő szervezte meg a magyarhermányi kortárstalálkozókat. Azóta rendszeresen összegyűlnek az 50, a 60, a 70, s ritkán a 75 évesek is. A kis múzeumszobában őrzik azt a faragott kopját is, a „stafétát”, ahogy nevezte, amelyre a találkozók emlékszalagjait helyezik. A kiállított tárgyak között a magyarhermányi fazekasok, az egykori Bencze család zöld mázzal borított edényei egyedi értéket képviselnek. Itt látható az a bölcső, amelyben a falu két jeles szülöttét, Toró Tibor atomfizikust és Pető Sándor néhai sepsiszentgyörgyi magyartanárt ringatták. És itt kapható Pető Mária Hazavágyom című kis könyve, amelyben nemcsak szülőfalujáról ír, hanem rögzítette a kortárstalálkozók eseményeit, a résztvevők névsorait is.
Népes tábor gyűlt össze a borvízkút avatóján is. Indulókat játszottak a fúvósok, köszöntőbeszédet mondott Simon András, Nagybacon község polgármestere és Komporály Sándor. Szalagvágás után e sorok írója a felújított kút vizének összetételéről, ivó- és fürdőkúrás javallatairól beszélt. A szakszerűen és példásan felújított csorgóházon az ásványvízzel kapcsolatos adatokat tartalmazó, székely népi motívumokkal díszített feliratos táblát helyeztek el, amely Pásztorné László Csilla, Sepsiszentgyörgyön élő népi bútorfestő adománya. Virág András, a falu és környéke kiváló ismerője elmondta: a forrás övezetében nagyon közel található a felszínhez az ásványvizet tároló, homoktartalmú áteresztőréteg, amelyen keresztül könnyen szennyeződhet a borvíz. Éppen ezért arra kérték a jelenlevők a polgármestert, tiltsa meg, hogy a forrás környékére szállítóeszközzel, főleg állatok vontatta szekérrel bárki is bemenjen.
Népes közönség gyűlt össze a népünnepély színhelyén. Volt, aki azt mondta, hogy nincs ugyan nagy kedve ünnepelni, de úgy érzi, hogy a kezdeményezést, a munkával, költséggel és fáradsággal megszervezett falunapot fel kell pártolni. A régi világban is voltak majálisok! – szólt a magyarázat. Nyárson forgott a növendékborjú, a színpadon a helybeli gyerekek műsorán szórakoztak a szülők-nagyszülők. Döcögve ugyan, de igyekszik a Varjúvár alatti falu.
