Önmagához hűen, ám mégis a játékhoz, a játékosság témaköréhez igazított előadásában – melynek címe: Az elme játéka – játék az elmével – Feldmár András általánosan elfogadott nézeteket cáfolt. Mondván, hogy az elme – mely gondolkodás, érzelem, vagyis a psziché – nem látja önmagát, test és elme teljesen egymásra szorult (vagyis test nélkül nincs elme), kijelentette: a modern orvosok nem hallgatnak a páciensre, csak annak testét, illetve saját laptopjukat nézik. Sze­rinte elmebetegség sincs, a fogalom egy rossz metafora, ugyanis több mint negyven éve dolgozik olyan emberekkel, akik vagy eltévedtek, vagy másokat zavarnak, ám egyetlen beteggel sem találkozott. A pszichiátria címkéi hamisak, nincsenek skizofrének vagy depressziósak, ezeket mind csak kitalálták. Akinek hatalma van, az rámutathat a másikra, őrültnek címkézi, ami rettenetesen veszélyes – vélekedett. „Én azzal foglalkoznék, hogy annak, akit kineveztek elmebetegnek, milyen körülményeket találjak, ahol normálisan tudna élni” – magyarázta, hozzátéve, hogy a nyolcvanas évekig a homoszexualitást is elmebetegségnek tartották, míg pszichiáterek szavaztak arról, hogy betegség-e vagy sem, végül hatvan nem és negyven igen után eldöntötték: nem betegség. „Ez nem orvostudomány, ez politika, ez hatalom” – hangsúlyozta Feldmár András, hozzáfűzve, nincsenek elmeorvosok, a pszichiátriának pedig nincs köze az orvostudományhoz „Én állandóan játszom, nekem nincs hatalmam a páciens fölött, én szolgálom őt, ami a rendelőben történik, az köztünk marad.” Az embert persze nem tartja játékszernek, mert például azt a gyermeket, aki játékszerként nőtt fel, egy „félrevezetett pszichiáter” később elmebetegnek fogja hívni.
Szarajevói példa kapcsán Feldmár úgy vélekedett, a város ostromát követően a helyszínen vizsgálódva számára egyértelművé vált, a harci élmények után az ottani gyermekek mégsem traumatizálódtak, mert legtöbbjüket megvédték az anyák, olyan környezetet teremtettek számukra, hogy a kicsik nem is tudták, háború van. Ennek kapcsán beszélgetőtársa, Kovács Réka Rozália meg­kérdezte: mi történik akkor, ha éppen az él vissza bizalmunkkal, akinek meg kellene védenie minket? – Ez árulás – válaszolt Feldmár András –, a trauma szó jelentése is a sebzettség, a legsúlyosabb trauma pedig az, ha az embert elárulja az, akire számít, „egy vulkán kitörése nem akkora trauma, mint az, ha az anyám becsap”. A szülő dolga, vélekedett, hogy mindenki ellenében gyermeke cinkosa legyen, „ha a gyermekemet kiszolgáltatnám az inkvizíciónak, elárulva érezné magát, senkiben sem bízna meg”. Úgy vélekedett, az orvostudománynak két veszélyes ága van, az egyik a pszichiátria, a másik a szülészet, indoklásként kijelentve, őrültség kórházba menni szülni, „ha én nő lennék, bábát keresnék, mert az a legfontosabb, hogy legyen ott valaki, aki nem fél”. „Aki őrültnek tűnik, az valamitől fél, az úgynevezett elmebetegségek a félelem virágai.” Skót pszichiáter tanítómesterét, Ronald David Laing esetét idézve egy gyermekét szexuálisan bántalmazó apa kapcsán azt mondta, egy ilyen apa gonosz és rossz, továbbá egy pedofil számára nem mentség, illetve nem magyarázat, hogy gyermekkorában rosszul bántak vele, mert arról,  hogy később mit tesz, ő maga dönt. Feldmár azt is elmondta, azok a rossz fiúk, akikkel találkozott, mindannyian „szabadon választották a gonoszságot”. Szarajevó felgyújtott könyvtárát említve végül úgy vélekedett, „aki nem tud kreálni, az rombol; féltékenység, irigység és mohóság, ez a gonoszság”. Ezzel ellentétben a jóság azt jelenti, hogy „ha találkozom más élőlényekkel, nem akarom azokat bántani”, mert „az élet szereti az életet”.