Thaiföld egyik leggyorsabban fejlődő délkelet-ázsiai ország, a világ legnagyobb rizsexportőre. Több mint négymillió tonna rizst szállít, ami a világexport mintegy 22 százaléka, pedig a thaiföldiek is elég sokat megesznek ebből az általunk nem nagyon kedvelt gabonaféléből.
De ezen kívül termesztenek még mindenféle trópusi gyümölcsöt, dohányt, állítanak elő kaucsukot is. Az ipar is fejlett, már 2000-ben évi egymillió autó gyártását tervezték. Rengeteg az olyan kis műhely, melyben családi vállalkozásban dolgoznak a drágakőcsiszolók, bútorfaragók vagy más terméket előállítók. Volt szerencsém látni, amint egy ügyes kezű utas a vonaton egy olló segítségével pillepalackból háromemeletes lampionszerű tárgyat fabrikált úgy, hogy felvágta, kifordította, befordította és három léggömböt fújt bele.
Sokaknak nyújt megélhetést a vendégforgalom. Ahol külföldiek megfordulnak, egymást érik a legalább nyolcféle masszázst ajánló szalonok. Mikor lejár a turistaszezon, meglehetősen visszaesik a kereslet, és a masszírozólányok az üzlet előtt ülve ajánlgatják szolgáltatásaikat. Van ott thai-, olajos- fej-, láb-, forró lávakő-, és még ki tudja milyen masszázs. Engem tetőtől talpig olyan harminc lejnek megfelelő bathért (thai pénz) masszíroztak meg.
Thaiföld szexturizmusáról is elhíresült, pedig a prostitúció hivatalosan nem megengedett. A nem hivatalos adatok szerint mintegy 300 ezer hölgy várja klienseit a különféle „bárokban”, „masszázsszalonokban”, „klubokban” vagy más szórakozóhelyeken. Szezonon kívül is láttunk nem éppen fiatal turistákat (bőrszínről lehet megállapítani, ki helybéli és ki nem), amint igen fiatal lánykákkal vagy éppen fiúkkal sétáltak vagy ültek valamelyik vendéglő teraszán. Lehet, hogy tolmácsok kísérték őket? A turizmus e fura formája akkor lendült fel, mikor a vietnami háborúban (1959–1975) harcoló amerikai katonákat (már akik addig életben maradtak) a thaiföldi Pattayára vitték pihenni, szórakozni. Egy ilyen harcoló katonának a várható életesélye olyan 16 perc volt. Mikor a háborúnak vége lett, az ebből az üzletből élőknek gyorsan kellett lépniük, hogy a jól fizető biznisz be ne bukjon. Így fejlődött tovább a turizmus eme ága.
A thaiföldiek fehérek szeretnének lenni, azért sokukat maszkosan látni az utcán vagy munka közben. A turisták meg fürdőnadrágban járnak, ők viszont barnulni szeretnének. Barátaim egy svéd és egy holland ismerőse is thai lányt választott magának feleségül. Én eddig azt képzeltem, hogy – akár az Afrikai szeretőkben – csak a hölgyek képesek férjhez menni a dzsungelbe. De úgy látszik, ez nem így van. Mindkét férfi letelepedett a távoli világban. Sok thai lány álma európaihoz vagy más külföldihez menni férjhez. Akadnak aztán olyanok, akiket a „vőlegény” elvisz innen, és utána valamelyik nyugat-európai vagy japán bordélyházban kötnek ki.
Persze, találunk itt egyéb vendégforgalmi különlegességet és látnivalót is. Egy trópusi sziget meglátogatását mi is belevettük programunkba. A sziget neve Koh Talu. A kétnapos kirándulásban minden volt, ami egy ilyen kiruccanástól elvárható. A légkondicionált, legmodernebb mikrobusz házhoz jött, és elvitt az egyórányira levő kikötőhöz, ahol lehetett teázni, kávézni vagy amit akartok. (A kisbuszban a dohányozni tilos jelzés mellett még egy szellenteni tilos jelzést is láttunk!) Aztán hajóra szálltunk, és félórányi út után megérkeztünk az említett szigetre. A szobám olyan hatszor hatos, fürdőszobával és a teraszon lévő zuhanyozóval. Hatalmas kettős ágy terpeszkedett a szoba közepén hetven centi magas pódiumon. Mellette egy normál, alacsonyabb, amelyikben aludtam, mert féltem, hogyha esetleg a magasabbról leesem, igen rosszul járhatok. Volt a szobában egy teniszütő formájú légycsapó, amelyik elemmel működött, és ha az ember megnyomta rajta a gombot és hozzácsapott a repülő valamihez, akkor az sercenve párolgott el. Az ebéd és a többi étkezés svédasztalos formában zajlott. Igen-igen kérdezgettem, hogy csípős-e valami, de általában nem volt gond, mert a csípősítőket, amiből egy tucat volt, külön szervírozták. Benéztem a konyhába, minden ragyogott. Az étkezés viszont kint zajlott egy rusztikus stégen, a tenger mellett. A személyzet egyik tagja egy legyezővel hajtotta a legyeket.
Délután dzsungellátogatás a sziget legmagasabb csúcsára. Nem veszélyes a jól kitaposott út. Az idegenvezető gondoskodott, hogy mindenki kapjon vizet is folyadékszükséglete pótlására.
Utána a hófehér homokos partú tengerben fürdött, aki akart. Másnap kivittek a sziget körüli élővilágot bámulni. Három óriásbanán formájú tartályon ringott egy platform. Az úszóalkalmasságot két hatalmas teherautó-motor hajtotta, amely a fedélzeten éktelenkedett. Mindenki kapott egy úszómellényt és egy pipát, amivel a felszínen búvárkodhatott, miután a halakat táppal beetették a parttól kissé távolabb. Annyi volt a szivárvány minden színében pompázó hal a felszínhez közel, hogy a fedélzetről is jól lehetett látni őket. Az ebéddel ért véget a program. Kóstolgattam én a különféle formájú és ízű ételeket, de ahogy felénk mondják, a kerti vetemények közül is a disznóhúst szerettem leginkább. A szigeten, mint mindenütt, hatalmas kókuszpálmák hajlongtak. Fél szemmel, mint a tyúk az eget, nézegettem, arra gondolván, hogy nem lenne kellemes, ha fejembe esne egy dió. Ha már úton-útfélén láttunk kókuszdiót, otthon egyet kezelésbe vettünk és fúróval megfúrtuk. A kókuszvíz meglehetősen íztelen, a gyümölcs fehér húsa meg rágós és nem kókuszreszelék-ízű.
Másik alkalommal Thaiföld legrégebbi fürdőtelepülését, Hua Hint kerestük fel. Ide közönséges személyvonattal utaztunk. Előre megérdeklődtük, mennyit késik a vonat, és mondtak másfél órát, amit be is tartottak. A normálnál keskenyebb vágányú vonat minden állomáson megáll, ki van írva a következő megálló neve latin betűkkel is. A plafonon ventilátorok forognak minden irányba. Mindkét rend ablak, az üveg és a lyukacsos fémredőny is lehúzva. A mozgóárusok minden Szentgyörgy–Uzon távolságnyi szakaszon végigvonulnak a vonaton, és mindenféle ételt, italt kínálgatnak. Bambuszrügyet és bambuszba töltött rizst, sült halakat és rákokat, csirkét, műanyag zacskóban ismeretlen párolt zöldségeket és egyebeket. Aztán sárga, zöld, barna, narancs – és még ki tudja, milyen színű italokat jéggel, szintén kisebb zacskóba csomagolva, szívószállal.
Hua Hin állomásán díszes épület fenntartva a királynak és családjának. Állítólag máshol is. Akkora személyi kultuszt, mint itt, csak a Ceauşescu idején láttam. Mindenütt jelen az uralkodó vagy családtagjai fényképe, minden mennyiségben és méretben. Őt nagyon tisztelik, és ha egymást érik is a katonai államcsínyek, a királyhoz nem nyúlnak.
