A homokozó sem lehetett véletlen, a kijáraton át a nézők óhatatlanul is beléptek, be kellett lépniük a homokozóba, otthagyván cipőik nyomát, amelyek egymásra csúsztak, egy palimpszeszt alakult ki így, a maga módján a művésznő bizonyos kísérleteire formázott, érdemes lett volna fotózni is. Beke próbálta tudományosan is megközelíteni a nullát, ezt az ovális vagy ellipszis alakú rejtélyt, mely köré a kiállítás szerveződik. Ezúttal én ezzel nem is próbálkozom, idézném viszont Beke Ady-sorait, igen, kicsi országunk – itt nyilván városunk –, hazajött a lányod.
Igen, Csutak Magda Sepsiszentgyörgyön született, innen indult. A kolozsvári főiskola után az itteni kályhagyárban volt keramikus, akkortájt, negyvenegynéhány esztendeje készíthettem vele egy interjút. Nem sikerült felkutatnom, így csak hangulatát igyekszem visszajátszani: kétségtelen elbűvölt, fiatal volt, sugárzott, bízott magában, nagy tervei voltak! E terveket én, aki szintén fiatal voltam és szintén bíztam magamban, rezzenés nélkül le is írtam. Mindent akart, megtanulni a formát, a mesterséget, a kézművességet, keramikus volt, de már akkor izgatta az üveg, a porcelán, az anyag, az anyagok. Hogy ezek megmunkálásában, megismerésében hova jutott, jelzi e kiállítás is, most csak annyit, hogy a szentgyörgyi kitérő után Bukarestben az üveggel kísérletezhetett, majd 1977-ben emigrált, Bécsben a porcelánnal és más anyagokkal is dolgozhatott. Még szülőföldjéről („hazánkból”) való távozása előtt készíthette el Medgidián, Dobrudzsában 1974-ben A föld tiszteletére című, földbe ágyazott, hullámzó térformákból álló, kerámia land-art művét. A helyszín sem lehetett véletlen, a Magdi életében, egymásra csúszó, egymást folytató, kiegészítő, nagyralátó terveiben, munkáiban, elképzeléseiben látszólag szerepet játszhat ugyan a véletlen, ezt tán még nehezebb definiálni, mint a semmit, ami a nulla másik neve, de ez csak a látszat. Tudta ő mindég nagyon jól, hogy mit akar, s hihetetlen kitartással, ambícióval, munkabírással vitelezte ki terveit, melyek nagy részét már abban a régi interjúban felvázolta. Soha nem az volt a kérdés, lesz-e ereje, hanem az, hogy lesz-e ideje megvalósítani nagy terveit, amelyektől időnként pályatársait kirázta a hideg.
Távozása előtt Bukarestben szilikátokkal, főként a fotoszenzibilis üveggel foglalkozott, s akár kerámiáiban, akkor készült üvegeiben is elsősorban a sorozatgyártás és az egyediség problémája izgatta. Ekkor készültek porcelán papírrepülői, s látszólag közel került a pop-arthoz is. Azonban ez is, mint annyi minden, csak látszat. 1977-ben, számomra legalábbis egy időre, kitűnt a képből, aztán láthattam leginkább egy alkimistaműhelyre és egy tárgyakkal telezsúfolt ócskásboltra emlékeztető bécsi műtermét, mutogatta munkáit. Sokat kísérletezett azután is, elsősorban papírvékony porcelánlapokkal s üveggel, minden anyaggal, ami kísérletező művészként izgatta. Idegen környezetbe került, ennek volt egy nagy előnye, végre szabadon kísérletezhetett, ha közhelyszerűen akarjuk magyarázni, otthonvesztése az örök érvénnyel bíró szellemi tartalmak felé fordította.
Idéznék egy összefoglalóból. „Az anyagok és alakzatok tudomány- és kultúrtörténeti összefüggései iránt mindig is érdeklődő Csutak az utóbbi években a kémia, a biológia, a fizika mellett a matematika területén véli felfedezni azt a módszert, amely a törvény- és szabályszerűségeken alapuló gondolkodásnak és az elvont, filozófiai vagy elméleti világmagyarázatoknak egyaránt teret enged. Az arányok, a léptékek, a számszerű összefüggések vizuális érzékeltetése során egyetlen matematikai alakzatra, a nullára összpontosít.” És itt is vagyunk a kiállításon. Láthatjuk a nullát és a négyzetet, különböző méretben két nagy pannón, s egy videofilmet – a maga nemében kétségtelen remekmű –, ahol a kozmosz tűnik fel, itt a fény játékai, a hullámok, a fények látszólag minden törvény és szabályszerűséget nélkülöző hullámzása, a megszűnés és újjászületés, az egymásba áttűnő különös alakzatok izgatják. A káosz! A világmindenség kaotikus képe. Először fekete, fehér majd aranysárga, citromsárga, feltűnnek különféle alakzatok, eltűnnek megint. A körforgást formázzák, ha jól értem. De egyáltalán nem biztos, hogy jól értem. Érzem viszont a hangulatát. Ez egy fényvers. Egy elbűvölő fényvers. Igen, hosszas bolyongás után, átmenetileg Csutak Magda hazaérkezett, s töprenghetünk – újabb művei szillogizmusokra csábítanak, asszociációkra késztetnek, újabb és újabb nyelvi leképződéseket hívnak elő az asszociációk sötét mezőiről. Tandori Dezsővel szólván – milyen egy tenyér, ha csattan. De itt az egyik mű két kezet ábrázol. Minden megvan.