És mégis más. Talicskában farönkszeleteket tol egy majdnem fiatalember, utána két nagylány lohol hóna alatt a szállítóeszközről lemaradt lapos hengerekkel, kupacba rakják a szovjet emlékmű maradványa előtt, kétoldalt a padokon a napfürdőző nyugdíjasok elnémulva nézik, miként rakják keresztül és kasul sorba a tönköket, egyikük felteszi szemüvegét, betűket lát a fadarabokon, az írást elolvasni nem tudja. A színházzal átellenben kissrác a kockákat rakja egymásra, alul a legnagyobbat, fölé csökkenő sorrendben a következőket, édesapja türelmesen vár, míg csemetéje végez az embert próbáló művelettel; tíz totyogásnyit sem haladnak, copfos kislány bontja meg a rendet, a legnagyobb kockára rátelepszik, lábait kacéran kinyújtja, édesanyja hívására rá sem hederít, csak mikor a város monoton zsongását a szálloda előtt megszólaló légkalapács hangja kettémetszi, akkor ugrik nagyot a levegőbe, arasznyi szoknyácskája még hosszan libeg utána. A játszótérnél az óriáspókok fonta narancssárga-fekete háló foglyává tett pár apróságot, egy göndör hajú rövidnadrágos legény ádázul küzd a fonalakkal, mellette, akár függőágyban, békésen ringatja magát Csabika, nevét onnan tudni, hogy nagymamája egyfolytában csiviteli, leesel, Csabika, le ne essél, Csabika. Az Erzsébet körönd mellett egy padon szemüveges lány keresztrejtvényt fejt, hogy messziről érkezett, lábánál heverő hátizsákja mutatja, a délutáni előadásig bőven futja idejéből balra dőlő betűivel kitölteni a fehér rácsokat. Itt-ott a járdákra felfestett számozott négyzetek, pár napja még kékre pingált kavicsok is várták a pitykövezésre kiéhezett játékos kedvűeket. És nyilak is, mind valahová vezetnek, termekbe, ahol olyan (ön)meg­határozású produkciók, amilyenekről ez idáig hallani sem lehetett – elősorolni fölösleges is a megnevezéseket, a produktum a fontos, és majd a néző véleménye. A közönségé, mely másmilyen most, mint a színházak bérletes előadásain, mint a Szent György-napi népünnepélyen.
A város pulzusa felgyorsult most pár napra. Jó ez a lüktetés.