Nem véletlenül, hiszen egy ilyen kaland sok veszélyt, sok váratlant rejt magában, teljesítője pedig egy életre szóló élménnyel gazdagodik. Márk Előd Miklós elmondása szerint idén kilencedik alkalommal fordult meg az Alpokban, s az idei célpontok mindegyike messze elmarad magasságban a Mont Blanc 4810 méterétől vagy a Matterhorn hírnevétől, de személyes teljesítményként az augusztusi túrája ott a legjobb három alpesi kirándulása között. De ne áruljunk el túl sokat, és inkább hagyjuk Elődöt mesélni.
– Három négyezres csúcs egymás után nem kis teljesítmény. Honnan ez az ötlet?
– Ez valóban új dolog volt számunkra, hogy egy mindössze kéthetes vakációba három négyezres hegyet próbáljunk „belegyömöszölni”, és ráadásként még háromnapos túrázást is beiktattunk a Do­lomitokban. Korábban két hegy fért bele a nyári vakációba, amit egy kis horvátországi fürdőzéssel egészítettünk ki. Ilyen rövid idő alatt több hegy megmászását is betervezni nagyon nehéz, mert számolni kell a kedvezőtlen időjárás által okozott esetleges késésekkel. Elsőként a Grand Com­binon akadt meg a szemem 2011-ben az utolsó hasonló Alpok-túránk során. Emellé kerestem egy második négyezrest, s két lehetséges hegy neve merült fel bennem: a Grandes Jorasses és a Gran Paradiso. Mindkettő ugyanabban a régióban helyezkedik el, az Aosta-völgy felső szakaszán, mintegy 50–70 km-es távolságban. Aztán gondoltam, gondoltunk egy nagyot: ha már mindegyik hegy nevében ott a grand szó valamilyen formája, miért ne próbáljuk megmászni egymás után ezeket a hegyeket? A Paradiso egy aránylag rövid idő alatt és könnyen mászható négyezres, ami jó bemelegítés, akklimatizációs lehetőség lenne a másik kettő előtt. Később saját magam szórakoztatására kirándulásunkat The Grand Tournak neveztem el. Így vágtunk neki az útnak.
– Mit kell tudni ezekről a hegycsúcsokról?
– Mindhárom hegycsúcs az Aosta-völgy felső végében fekszik, közel az olasz–francia–svájci hármas határhoz. Közülük a Gran Paradiso a „legalacsonyabb” és egyben a legkönnyebb, s 4061 méteres magasságával ez az egyetlen olyan négyezres, amely teljes egészében Olaszország területén fekszik. Büszkék is rá a taljánok, és itt hozták létre az ország egyik legnépszerűbb nemzeti parkját. Nyáron, jó időjárási körülmények között egy-egy nap akár száznál is többen igyekeznek a csúcs felé. Ahogy korábban is említettem, számunkra ez volt a bemelegítő. Délután érkeztünk meg a hegy alatti kempingbe (1800 m), s augusztus 16-án hajnali ötkor indultunk útnak. Köztes pihenőállomás beiktatása nélkül, egyhuzamban kapaszkodtunk fel a csúcsig, majd ereszkedtünk vissza a táborba. A normál utat követtük, mely előbb könnyű sziklás terepen, majd nem túl meredek gleccseren vezetett a csúcsgerincig. Azután egy 50–100 méteres újabb sziklás gerinc következett, amelynek mentén fekszik a 4059 m magas sziklaterasz a Mária-szoborral (a legtöbb mászó eddig szokott felmenni), de mi egy picit továbbmentünk a hegy valódi csúcsáig. Délután 4 óra körül értünk vissza a táborba. Következett a Grand Combin. A hegy Olaszország és Svájc határán fekszik. Hatalmas, jól elkülöníthető masszívum, s a maga 4314 méterével impozánsan emelkedik ki környezetéből. A tavaszi szezonban sítúrázók kedvelt célpontja, hiszen az északi oldalon nagy kiterjedésű gleccserek találhatóak. Az általunk választott útvonal a hegy északnyugati falán vezetett egy közel 700 méter magas hó- és jégfalon keresztül. Erre a hegyre három napot szántunk: az első délután négyórás mászás után jutottunk fel 3100 méterre, ahol a gleccser szélén vertünk sátrat. Augusztus 18-án megtörtént a csúcsmászás, majd 19-én vonultunk le a hegyről. Az időjárás végig jó volt. Utolsónak hagytuk a Grandes Jorassest. Ez a tömb gyakorlatilag a Mont Blanc-csoport része, pengeéles gerince a francia–olasz határon húzódik. Híres-hírhedt északi falán több extrém nehézségű útvonal is található, legmagasabb pontja a 4208 méteres Point Walker. Mi az aránylag szelídebb déli oldalról közelítettük meg a csúcsot, bár itt sincsenek igazán könnyű útvonalak. Itt már nem tolongtak a hegymászók, ritkán találkozni hegyi vezetős kötélpárosokkal, hiszen többnyire tapasztalt mászók terepe ez a környék. Utunk összetett feladat elé állított minket, hiszen a hasadékos gleccserek és meredek sziklás szakaszok váltották egymást, minden lépésnél érezni lehetett a hegy nyers komorságát. Erre a túrára is három napot szántunk: augusztus 21-én délután érkeztünk meg a Boccalatte-Piolti menedékhelyig (2803 m), majd 22-én innen értük el a 4208 m magas Point Walkert egy hosszú, kimerítő és egész napos mászás után.
– Melyik hegy megmászása volt a legnehezebb és miért?
– Bár hivatalosan a Grand Combin északnyugati fala nehezebb, mint a Jorassesen teljesített normál út, számunkra mégis a Grandes Jorasses mászása volt a legnehezebb. Erre az a magyarázat, hogy bár a Combinon aránylag rövid a nehéz szakasz, a kő- és jégfal egyáltalán nem biztosítható, ezért egy esetleges kicsúszás vég­zetes is lehet, és itt biztos kézzel kell bánni a két jégcsákánnyal. Ezzel szemben a Jorassesra vezető út hosszú és összetett. A nehéz szakaszokon szinte kivétel nélkül alkalmazhatunk kötélbiztosítást, fizikailag megerőltetőbb, és nagyon oda kell figyelni a gleccserhasadékok közti útválasztásra. Nekünk hat óránkba telt elérni a csúcsot, de a visszavonulás már nyolc és fél órát vett igénybe: kezdett erőt venni rajtunk a felgyűlt fáradtság, a délutáni napsütésben instabillá vált a gleccserfelszín, ezért maximális óvintézkedések mellett ereszkedtünk le.
– A magashegyi túra legkellemesebb pillanatai?
– Az éjszakai, fejlámpás menetelések mindig élesen megmaradnak az emlékezetemben. Pirkadatkor ezek a percek, órák mindig várakozással, feszültséggel, izgalommal telítettek. És persze gyönyörű a napfelkelte is. Félúton a csúcs felé, mintegy 3500 méter magasságból figyelni, amint lilás-vöröses színben játszik az ég alja, majd a felkelő nap első sugarai lángra gyújtják a havas hegyormokat... Ugyanakkor mindkettőnknek nagyon tetszett a Grand Combin északnyugati falán vezető útvonal is. Szinte nyílegyenesen haladsz felfelé a meredek, sima, jeges felszínen, alattad egyre növekszik a mélység. Semmi másra nem kell figyelned, csak a hágóvasak, jégcsákányok ritmusára. Megnyílik körülötted a tér, átjár a mozgás öröme. És persze mindig különleges élmény körülnézni odafentről. Engem már körös-körül ismert hegycsúcsok fogadnak, megannyi kedves emlék. Ilyenkor szoktam kiválasztani egy-egy következő úti célt. A sikeres mászás után visszatérni a sátorhoz, az ember ledob magáról minden felszerelést, fekszik a napon vagy a sátor melegében, és forró teát, levest szürcsölget. Izmai ellazulnak, kellemes bágyadtság vesz erőt rajta, s fejében újra és újra átéli a mászás élményét. Ezek időtlen pillanatok...
– Te már korábban is megfordultál az Alpokban, így a mostani teljesítményt hová sorolnád a többihez képest?
– Most kilencedik alkalommal jártam az Alpokban. Tíz éve, hogy az első túránk alkalmával először másztuk meg a Mont Blanc-t és a Matterhornt. Azóta jó pár négyezrest jegyezhettem fel a listámra. Ha számokban mérem, akkor eddig ez volt a legsikeresebb túránk. Az idei célpontok mindegyike messze elmarad magasságban a Mont Blanc 4810 méterétől vagy a Matterhorn hírnevétől, de valójában nem is ez a mérce. Mint személyes teljesítmény mindenképp dobogós helyen szerepel az eddigi túráim között.
– Említetted, hogy a Dolomitokban is voltál, voltatok. Ott hol jártatok?
– A Grand Tour befejezése után kétnapos tengerparti pihenőt iktattunk be, majd Gabi javaslatára a Dolomitok három különböző csoportjában jártunk le egy-egy via ferratát (acélsodronyokkal és vaslétrákkal kiépített, biztosított túraútvonalak). Előbb a Giuseppe Olivieri Ferratán keresztül jutottunk el a Tofana di Mezzo 3225 méteres csúcsára, majd következett a Giani Costantini Ferrata és a Moiazza Sud 2878 méteres orma. Befejezésként az Eterna becenévre hallgató via ferrata és a 3343 méter magas Punta Penia közvetkezett.
– Legutóbb 2009-ben készítettem veled interjút, és akkor is egy alpokbeli túra kapcsán beszélgettünk. Honnan származik a hegy iránti szereteted?
– A természetjárás nálunk mindig is családi hagyomány volt. Tizenhárom éves koromtól kezdtem rendszeresen járni a hazai hegyeket, majd jöttek a külföldi túrák és a hegymászás különböző válfajai. Hobbiként indult, szenvedéllyé vált, és ma már életforma. A médiában persze csak a mostanihoz hasonló hangzatosabb túrák jelennek meg, de én majd minden hétvégémet a hegyekben töltöm, 2011 óta vagyok hivatásos hegyi vezető.
– A hegymászás hogyan egyeztethető össze a mindennapi életeddel, munkáddal?
– Két teljes szezont dolgoztam le turizmusban mint idegenvezető, hegyi vezető. Ezért is nem sikerült 2012 és 2013 során kiutaznom külföldre hegymászás céljából. A szezon közepén nem lehet szabadságra menni. Persze, ebben az időszakban is minden szabad időmet a hegymászás töltötte ki. Bár jelenleg is turizmusban dolgozom, most szerencsésebb a helyzetem. Minden héten kerül egy-két szabadnap, amikor – ha az időjárás engedi – kint vagyunk és mászunk. Számomra a hegyek töltik ki a szabadnapokat és a vakációkat. Amikor más Mamaián klubozik, Barcelonában citybreakel, vagy Törökországban élvezi az ötcsillagos all inclusive-ot, én a hegyeket járom.
– Jövőbeli tervek?
– Két újabb négyezres is szerepel jelenleg a még megmászandó listámon: Aiguille Verte és Zinalrothorn. Jó lenne az Eigerre is visszalátogatni. 2005-ben, amikor ott jártunk, a csúcsról lenéztem a hatalmas északi falon, és tettem magamnak egy ígéretet, hogy tíz éven belül visszajövök. És persze ott vannak az örök ábrándok: hat-, hét-, nyolcezresekkel próbálkozni, de ezeket a pénztárca szabja meg. Eddig szinte kivétel nélkül önerőből másztunk, és jó lenne így folytatni tovább.

Lejegyezte: TIBODI FERENC