Ha Skócia megy, ki marad? – ez a leegyszerűsített kérdés sok fórumon felmerült azzal kapcsolatban, hogy ha a skótok a mai függetlenségi népszavazáson az elszakadásra voksolnak, várható-e a szeparatista mozgalmak megerősödése az Egyesült Királyság más nemzeteiben is. A válasz meglehetősen egyértelműen megfogalmazható: nem.
Walesben a Munkáspárt vezette előző kormány hatalmi decentralizációs programja keretében a széles önrendelkezési jogkörökkel felruházott skóciai törvényhozásnál eleve sokkal kurtább hatáskörű nemzetgyűlés jött létre másfél évtizede. Wales lakossága annak idején gyakorlatilag nem is parlamentet, hanem önkormányzati jellegű végrehajtó testületet választott meg 1999-ben, és még ennek létrejötte is majdnem meghiúsult.
A decentralizációról 1997 szeptemberében, éppen 50 százalékos részvétellel megtartott walesi referendumon a korlátozott jogkörű nemzetgyűlésre 559 419 jóváhagyó voks érkezett, szemben az 552 698 elutasítással, vagyis a több mint 1,1 millió szavazatból végül 6721 billentette a mérleget a helyi népképviselet megteremtése felé.
Sokkal „forróbb” kérdés a Nagy-Britanniához nem tartozó, de vele együtt az Egyesült Királyságot alkotó Észak-Írország ügye. A tartományt a történelmi horderejű 1998-as nagypénteki egyezménnyel elindított rendezési folyamat végeredményeként – korábban teljesen elképzelhetetlen koalícióban – ma együtt irányítja a protestáns koronahű Demokratikus Unionista Párt (DUP) és a radikális katolikus britellenes mozgalom, a Sinn Féin.
A megbékélés előtt a Sinn Féin katonai szárnyának tekintett legnagyobb katolikus milícia, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) három évtizedes – óvatos becslések szerint is háromezer emberéletet kioltó – terrorkampánnyal próbálta elérni az ír sziget egyesítését.
Minden jel arra mutat azonban, hogy ha a kérdést Észak-Írországban is népszavazásra bocsátanák, az sem változtatna a helyzeten, mégpedig nem csupán azért, mert a koronahű protestánsok – akiknek jelentős hányada egyébként skóciai bevándorlók leszármazottja – többségben vannak. Gerry Adams, a Sinn Féin elnöke nemrégiben azt mondta, hogy az Egyesült Királyságot csak egy cérnaszál tartja össze, és az is menten szétfoszlik, ha Skócia az elszakadásra szavazna.
A felmérések ugyanakkor mást mutatnak. A BBC által tavaly elvégzett közvélemény-kutatás adatai szerint az észak-írországi választók 65 százaléka pártolja, hogy a tartomány az Egyesült Királyság része maradjon, és mindössze 17 százalékuk szeretné az egyesülést az Ír Köztársasággal. Ez sokkal nagyobb különbség, mint a protestáns és a katolikus lakosság részaránya közötti eltérés, és különösen sokatmondó, hogy a felmérés tanúsága szerint a katolikusok 38 százaléka is az Egyesült Királyságban szeretné látni szűkebb hazáját. Ez 3 százalékponttal több, mint ahány katolikus az ír sziget egyesítésére voksolna.
Más kérdés, hogy mi lenne, ha a londoniaknál érdeklődnének komolyan elszakadási szándékaik felől. Ezt – valószínűleg csak a tréfa kedvéért – a minap meg is tette a Censuswide nevű, intézményi PR-ügyfelek számára hangulati felméréseket végző cég, és meglepő eredményt kapott: a megkérdezett londoniak 19,9 százaléka, vagyis csaknem ötöde azt mondta, hogy szeretné, ha a tízmilliós főváros kiszakadna Angliából, és önálló országgá válnék. A 25–34 éves korosztály fele támogatta az ötletet. London saját nominális hazai összterméke (GDP) jelenleg évente 350 milliárd font, a teljes brit gazdaság éves GDP-értékének ötöde. E mércén London gazdasága több mint háromszor akkora, mint egész Skóciáé, tehát a brit gazdaság London kiválásával sokkal többet veszítene, mint Skócia távozásával.
