A tüzes vérű székely abban a naiv hitben, hogy őt a magyar állameszme szol­gálatára rendelték ide, magyarrá próbálja tenni a német világot, s csakhamar ki is vív­ja az első fegyelmi vizsgálatot és – áthelyezést. Aradon, hová áthelyezik, megalapítja a Középiskolai Szemlét, s bátor szívvel ostorozza a Klamarik-érában lábra kapott „kozmopolitizmust, szervilizmust, léhaságot és tétlenséget”. Háromszor pályázott Buda­pestre, míg harmadszor, óriási küzdelem és protekció után feljut az ország szívébe. Közben mind jobban-jobban maga felé tereli a közfigyelmet a román nemzetiségi törekvéseket ismertető alapos tanulmányaival. Itt Budapesten megbízza Trefort miniszter az I. ker. gimnázium igazgatásával, majd Csáky miniszter kiküldi a romániai középiskolák tanulmányozására. Mindenki azt látja ebben a kiküldetésben, hogy Jancsó Benedek, tanulmányainak megfelelően, Erdélybe van kiszemelve tankerületi főigazgatónak. Ám a tanárvilág nagy meglepetésére mást neveznek ki a nemzeti szempontból nagy fontosságú állásra. Volt-e erre befolyással Jancsó Benedeknek a Nemzeti Iskola mutatvány számában megjelent bátor hangú cikke, most nem firtatjuk, elég az, hogy Jancsót mellőzték, s ő erre azzal válaszolt, hogy lemondott az igazgatói állásáról. Lemondását azzal indokolta, hogy nincs meg benne az igazgatósághoz szükséges „pedagógiai mély belátás” és „adminisztratív képesség”. A lemondás és ennek gúnyos indokolása nagy szenzációt keltett akkoriban, s mindenki tisztában volt azzal, hogy Jancsó Benedek, legalább azalatt az idő alatt, míg Klamarik a középiskolai osztály főnöke, karriert nem csinál. Már ti. mint tanár. S már ti. értve azt a karriert, mit a tanári pályán csinálni lehet.
Jancsó Benedek tehát mint egyszerű tanár folytatta tovább a pályáját, mígnem Bánffy Dezső lett a miniszterelnök, s ő egyszerűen átvitte a „tanár urat” a miniszterelnökség sajtóirodájának nemzetiségi osztályába. Hogy itt ő, bármily kitűnő tanár is különben, több szolgálatot tehetett a hazának, ez mindenekelőtt nyilvánvaló. A kitűnő tanárt lehetett helyettesíteni más kitűnő tanárral, de a román nemzetiségi dolgokban széles e hazában senki sem volt annyira verzátus, mint Jancsó Benedek. Megtalálta igazi mezejét: egész lélekkel belemerült a román kérdés tanulmányozásába s ennek a tanulmányozásnak az eredménye az a három hatalmas könyv, melyért a tud. Aka­démia egyhangúlag neki ítélte meg a Bródy-féle 6000 koronás publicisztikai díjat. Az az ember, ki a gyászos emlékű Klamarik-érában még tankerületi főigazgatóvá sem lehetett, megbecsülhetetlen szolgálatot tett a nemzetnek: ő az, ki éles elméjével, tiszta látásával, tárgyilagos, nyugodt tollával belevilágított a leghomályosabb, a legbonyolultabb kérdésbe: ma már tisztán, miután Jancsó Benedek, a „szürke tanár” megtisztította.
Így, ha utólag nézzük Jancsó Benedek „esetét”, lehetetlen, hogy hálásan ne emlékezzünk meg Klamarik Jánosról, aki megakasztotta Jancsót az ő tanári karrierjében: őneki nyilván nagy része van abban, hogy Jancsó Be­nedek megajándékozta nemzetét nagy munkájával. Természetesen üthetett volna ki ez másként is. Ha Jancsó nem az erős talentum, ami; ha nincs meg benne a székely őserő; a korlátolt elméjű emberek kicsinyes intrikáin mosolygó filozófiai nyugalom: lesz belőle elsavanyodott, meghasonlott lelkű, a dolgát kényszeredetten végző tanár, s nagy tudásának soha semmi hasznát nem látja az ország.
A középiskolai tanárság mindig büszkén tekintett Jancsó Benedekre, mert ő egyike ama nem mindennapi embereknek, kik amellett, hogy becsületesen töltik be a tanári tisztet, alkalom adtán bátor szívvel állanak ki társaik jogos érdekeinek megvédésére. E két jelessége mellé szegődik a harmadik: a magyar lelkű tudós és író ernyedetlen munkássága, mely ím’ az ő esetében több a közönségesnél, méltó arra, hogy országos elismerésben részesüljön.
Igen, a Jancsó Benedek pályafutása nagyon érdekes és tanulságos. Hála Isten, hozzátehetjük: dicsőséges is.
Tapsoljatok!

(Nemzeti Iskola,1900 . december 1.)