A városháza eljárása jelzi: messze állunk attól a normalitástól, melyről Emil Boc az augusztusi Magyar napok során beszélt, büszkélkedve Kolozsvár történelmével, többnemzetiségű jellegével. De nem is ez a legnagyobb baj, a kétszínű, képmutató politikusokhoz hozzászoktunk, meg aztán Gheroghe Funar uralgása után bizonyos értelemben mégiscsak lehet normalitásról beszélni Kolozsvár esetében. Az viszont sokkal aggasztóbb, és sokat elmond a jelenlegi román–magyar viszonyról, hogy a többség kizárólag akkor hajlandó úgymond engedményeket tenni a kisebbségnek – valójában természetes, a többség érdekeit semmiben nem sértő jogokat biztosítani számukra –, ha valaki, valami kötelezi őket erre. Most éppen arra hivatkoznak, hogy a törvény csak akkor teszi kötelezővé a többnyelvű feliratokat, ha a nemzeti kisebbség aránya eléri a 20 százalékot, Kolozsvár esetében pedig ez nem áll. De nem az volna a természetes, hogy a jövőre Európa Ifjúsági Fő­városának tisztjét betöltő, Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó Kolozsvár vezetése büszkén mutassa fel: nagy múltú erdélyi város, amely óvja örökségét, hagyományait, és értékként tekint arra, hogy lakossága több nemzetiségű?
Vajon eljutunk-e oda, hogy az anyanyelvhasználat joga, a kétnyelvűség természetes állapot legyen, nem pedig jogi, bírósági vita tárgya? És vajon az-e a járható út, hogy Bukarestben kicsikart politikai alkuk révén próbálunk eljutni ide? Ahelyett például, hogy valós párbeszédet kezdeményeznénk román értelmiségiekkel, civilekkel, a környezetünkben élő egyszerű emberekkel, és együtt lépnénk fel mindazzal szemben, amit a Bukarest-központúság hozott életünkbe: az állandó vi­szállyal, a balkániasodással, a kizsákmányolással, értékeink elherdálásával, a korrupcióval.