Magad, uram és gyűjtögető gazdálkodás
Kispatak tulajdonképpen Kisborosnyó település része, elrejtőzve a Bodzafordulói-hegyek völgyében, az azonos nevű patakocska mentén.Lakói székely magyarok és magyar anyanyelvű cigányok. Az sem igaz, hogy elfelejtette a magyar helytörténeti irodalom, mert Orbán Balázs is ellátogatott ide, amikor hírét hallotta a kispataki erdőben lévő Borzvárának. A helyet valamikor lomberdők borították, s még azoknak is a jobbika, a falu a tölgyesek magasságában fekszik. Ezerhasznú azoknak a fája, valamikor alattuk makkoztatta a disznókat a környékbeli székelység kanásza. Az erdők egy részét kivágták, más része ma is áll. Nagy kincs ez nekünk – mondták a helybeliek, mert van alatta makk, így a vaddisznók nem pusztítják el teljesen terményeinket itt lenn, a völgyben!
Semmi sem lehet beszédesebb, hogy milyen volt a hely, amikor letelepedett ide a székelység, mint a máig élő és bizonyító erejű hely­nevek. Szász Ma­ri­káék háza mögött lecsupaszított és a nyári melegekben kiaszott, meredek hegyoldal emelkedik, neve Csere-tető. De van messzib Orotás (értsd: Aratás), ahol nem a búzát, hanem az erdő fáit „aratták (vágták) ki” a letelepedők. Ki ne hallott volna az „orotó kapáról”, aminek jól megfent élével ma is könnyebben takarítja a székely a bebokrosodott legelőket?! Ilyen helynév a Foglalás, ami az állatok számára annyira fontos hegyi legelők megteremtését idézi fel. Ennek édestestvérei az Avas nevű dombok és hegyoldalak, a székely ugyanis avaserdő néven illette azokat az alacsonyan fekvő erdős részeket, amelyek kiöregedtek, csak borsika- (értsd: boróka) és nyírbokrok borították, elöregedett helyek voltak, avasok, mint a régi szalonna.
Nos, ha valaki még látni akarja, miképpen teremtett magának megélhetést valamikor a honfoglaló székely, akkor látogasson el Kispatakra, ahol a családok ma is lakóhelyükön lelik fel a megélhetés legfontosabb forrásait, s csak olykor-olykor gyalogolnak le a kisborosnyói üzletekbe olyan áruért, amit fenn nem ád meg számukra az egek ura: sóért, borsért; valamikor az ecetet sem az üzletben vették, az almaecet, vadalmaecet, megecetesedett gyümölcsbor eléggé savanyú volt ahhoz, hogy ízt adjon a lucskos káposztának, tárkonyos levesnek. Itt fenn még ma is gyűjtöget a kispataki ember: rózsabogyót, makkot, gyógyfüvet, száraz ágat, gombát, kökényt.
Hordás: inkább ki, mint be
Itt már nincs is igazából hordás, csak betakarítás, az is csak abból a terményből, amit megterem a szegényes televény. Errefelé akkor nevezték hordásnak a betakarodást, amikor búzakévével megrakott szekerek sorakoztak a gazda kapuja előtt, s a csűrben zúgott a cséplőgép. Egyre kevesebbet terem itt a föld – magyarázták –, s ha kevés az állat, nincs istállótrágya, pedig az a talaj istene. Mert hát mi maradhatott meg az egykoron kipusztított erdők helyén, mint a szerves anyagokban nagyon szegény és savanyú szürke podzol? – csak ilyen alakulhatott ki a jégkorszak után az arasznyi mélységben lévő anyakőzeten, a kárpáti homokkövek mállott anyagán.
Hordás? – megmosolyogtak. Itt, amióta nagyon elszaporodott a közeli erdők vaddisznóállománya, csak azt hordhatja be az ember, amit azok meghagynak! Sze­mesgabonára esetleg a majorságnak van szüksége, mert újabban nem érdemes kenyeret sütni, lemegyünk érte a falusi boltba, 2–3 kenyér a hűvös pincében napokig eláll. Az, ami nagyon kell, a törökbúza és a pityóka. Ez fontos a disznóknak, mert, aki itt még egy disznócskát sem tud télire levágni, annak az Isten jót adott. Esetleg a répa, az is kell az állatnak. Lassan oda jutunk, mint őseink, hogy aki nem tud tartani magának egy-két tehenet, bár egy lovacskát, az már nem számítható be a tehetősebbek táborába.
Az Alszegben élő Bezsány Sándorék éppen pityókájukat válogatták. Láttuk, nem szívesen beszél egy ilyen gyenge termésről. Jót nem tud mondani, a bajt, a bajokat hiába sorolja, mit segít rajta egy újságcikk? Csak az a jó az apró pityókában, hogy hamarabb megfő – egyeztünk ki, s azt is megeszi a jószág. Az ilyen embereknek, mint ők, nehéz megélni ebben az országban, ahol – halljuk – van ugyan vadászati törvény, annak ereje azonban nem jut el oda, ahol mindent letarol a vad, s ha el is jutna most, nincs arra semmi alap, mert évek óta semmit sem adtak a károsultaknak, a kárt senki sem jelentette a hivatalban, s aki nem jelentett, most nincs, amire várnia!
– Itt még addig lesz élet Kispatakon, ameddig az időseknek jön a nyugdíj – mondták –, s ha az állam megszünteti a szociális segélyt, múzeum lesz Kispatak! A hordás olyan nálunk, hogy inkább ki a kapun, s nem bé!
Ami az embernek marad
Egyre fogy Kispatak lakossága, könnyű összeszámlálnunk őket, amikor minden látogatásunk alkalmával a lakott házakhoz bekukkantunk. A Kispatak partján a nagyborosnyói Nabor Kft. holland tulajdonosa épített mutatós nyaralót, de nem számíthatjuk kispataki lakosnak, mert csak hébe-hóba jön ide hét végi lazításra. Elmondták viszont, hogy nagy ünnepek alkalmával csomagokkal és egy-egy karika holland sajttal megajándékozza a kispataki családokat, dicsérik a helybeliek, mert törtkövet is hordatott a bekötőútra.
A Handra családban meg­csappant az állandó lélekszám, az asszonynépet máshova sodorta az élet, a lányok kirepültek, Rózsika, a fiatalasszony édesanyját gondozza Nagyborosnyón. Handra Ilonka, a házi­asszony máig is a természetes gyógyszerek, teafüvek, kenőcsök készítésének mestere, hordoz még valamennyit édesapjának génjeiből, leányneve ugyanis Gugl, apai felmenői bánsági németek, bányászivadékok voltak.
– Én református vagyok. Kispatak a kisborosnyói egyházhoz tartozik – mondta –, annak vagyok presbitere. Itt, szemben velünk van egy parkocska, s ha nem megfelelő az idő, a lakásomban szoktam fogadni a vendégeket. Nem olyan rég népes egyházközségi csoport látogatott meg. Új lelkészünk van, Székely Róbert a neve, most találkoztunk, én is részt vettem a kisborosnyói parkban tartott emlékkereszt-állításon. Száraz esztendőnk volt, gyümölcs majdnem semmi sem lett. Szedetek a fiammal rózsabogyót vagy innen vagy az Ordítón túlról. Egy zsákkal szokott szedni, de csak azután, miután megütötte a hóharmat. Főzök belőle hecserlilekvárt. Törökbúzából lett jó termés. El­lepték két alkalommal a vaddisznók, de akkor rendet is teremtettek, legalább egy jó szekérrel mind elpusztítottak belőle, megették, s letaposták a kocsányokkal együtt a fuszulykát is. Itt a nép tehetetlen, a vadállat az úr! Annyian voltak, hogy a fiam a kabinba nem tudott befeküdni, mert éjjel onnan szokta riasztani őket, pedig itt van a kukorica a kertünkben. Ezelőtt is jöttek le a földekre, de most annyira bátrak lettek, hogy előjöttek a csűrig, s az almát is mind összerágták a földön. A pityókával mi sem dicsekedhetünk, erősen gyenge, hamar megütötte a ragya. A szénának azonban hatalmas termése volt, minden üres helyünket megtöltöttük, s kint még kazalt is raktunk. Itt, fenn mindenki a kertekben termel, de annyit, amennyi a családnak kell. Egy kaszálórészt kiadtunk egy kovásznai patronnak szemesgabonáért, de mindig olyan szemetet ad, hogy csak az állatoknak lehet odavetni: egy hektár után 300 kilót! Nincs mit tenni, ha nem adod oda, úgyis valaki leeteti a juhokkal, s így mégis kapunk valamit.
Ilonka a gyógynövények jó ismerője. Nemrég készített friss disznózsírral körömvirágkenőcsöt. Tőle tudjuk, hogy a zsurlófű megtisztítja a véres vizeletet, s a sebre jó a vérehulló fecskefű. Az egyik jószáguknak teljesen összehúzta a sebét. Szedi a pásztortáskát, a májnak való orbáncfüvet. Tele a kertje fekete nadállyal. Ősszel, szántáskor szedi ki. Rezespálinkába áztatva elmulasztja a derékfájást...
Egyszemélyes népszámlálás
E sorok írójának Kispatakon mindenki ismerőse, így nem nehéz az egyszemélyes népszámlálás. A Handra családban ketten laknak: Handra Sanyika és édesanyja, Ilonka. A patakon túl, az Ordító-hegy lábánál Sikes Attila él magányosan, szomszédjában Nagy Sándor és élettársa, akitől két fiúgyerekkel, Szilamérral és Sanyikával áldotta meg a Fennvaló. Nagy Sándor az asszony első férjétől való Attila nevű fiával és Szilamérral a juhoknál van idegenben. Alszegben Szász Marika lakik élettársával, Pataki Sándorral, bennebb az utcában Kispatak egyetlen cigány családja, Gógáék, és legbelül Bezsány Sándor és só­gorasszonya, Marika. Szorozva-osztva is egy híján húsz Kispatak lakossága.
Azt is megtudtuk, hogy a Góga család három nagyobbacska gyermekét megkereszteltette a kisborosnyói református templomban. Református magyar cigányok vagyunk – mondták. Azok a személyek, akik ugyan idevalók, de csak hét végén szoktak kijönni terményeikért, egyéb bajaikat intézni: a Kövesdi, a Bezsány és a Gál család. Két telke van itt egy Elchlinger Endre nevű idős szász embernek, méheket tart, amelyeket egy alkalommal medve komáék is meglátogattak. Villany­pász­torral vette körül kertjeit, hátha ritkábban jelennének meg a hívatlan vendégek.
Sajnos, nincs, ahol igyék delelés idején Kisborosnyó és Kispatak tehéncsordája – panaszolták a helyiek. A hegyoldali Kőkútnál feldugták az árok vizét, oda kell felverniük szegény jószágokat. Most már hamarosan leáll a legeltetés, de Lőrincz Kálmán nagyborosnyói alpolgármester megígérte, hogy a szociális segélyesekkel kiásatja a völgyben lévő kutat, amelynek sós a vize, és nagyon szeretik az állatok. Ígéret szép szó, s remélik, betartja szavát.