2002-ben ingázó társainkkal kártyás közösséget alakítottunk a vonaton abból a meggondolásból, hogy kihúzzuk magunkat az áramkörből, rövid időre kiiktassuk életünkből a feszültséget, munkahelyi gondokat, ki nem fizetett számlákat stb.
Jó ideje nem ingázom Brassóba, de a minap onnan kellett hazajönnöm, és mivel egy szellemileg megterhelő, nehéz nap után voltam, alig vártam, hogy kártyázhassak régi csapattársaimmal, beleélhessem magam a játékba.
A vonat zsúfolásig tele volt, mikor elindultunk. Még nem hagytuk el Brassót, amikor hirtelen hatalmas csörömpölést és sikoltozást hallottunk: a szomszédos fülkébe ökölnyi nagyságú kő vágódott be. Ripityára zúzta a vastag ablaküveget, s hajszálnyira suhant el egy 13–14 éves kislány halántéka mellett, aki szinte elájult az ijedtségtől. Sírni kezdett, sokáig leguggolva lapult az egyik üléshez, attól félve, hogy a támadás megismétlődik. Édesanyja és idősebb unokatestvére próbálták vigasztalni, de sokáig nem tudott megszólalni. Valaki nagyon közelről követhette el a merényletet, azt az üveget nem könnyű betörni! Társaim szerint már többször megesett, hogy az esti vonatot kővel dobálták meg, de minden következmény nélkül. Ezúttal megállt a vonat, a kalauz jegyzőkönyvet készített, már azt hittük, kijön az állomási rendőrőrsről valaki, de senki sem jött, és a tettes eltűnt. Gyanítjuk, hogy fiatal suhanc lehetett, valószínűleg mámoros állapotban.
A döbbenet, a felháborodás hosszú percekig tartott, meg voltunk rökönyödve, hogy a vasúti társaság, a rendőrség semmiféle megelőző óvintézkedést nem tett, bár nem először fordult elő kődobálás. A kislánynak valaki egy pohár vizet adott, egy idő után megnyugodott, látszólag minden visszazökkent a medrébe. Utólag nagyon hálás vagyok, hogy az esztelen merényletnek nem volt áldozata, és szerencsésen hazaérhetett ki-ki a családjához, de ma is ráz a hideg, ha arra gondolok, hogy az a kő meg is ölhetett volna valakit a gyanútlan utasok közül.
Józsa Attila
