Sokan, Páskándi Géza, Csiki László, Pusztai János égi bárányfelhőről lógatva lábukat hallgathatták az egybegyűlteket, de az élők közül is többen hiányoztak, igazoltan, mert más programjuk volt, vagy igazolatlanul. A programban szereplők közül Vári Attila lebetegedett, Szőcs Géza meg váratlanul elrepült Kirgíziába, s levelet küldött maga helyett. A jelenlévők közül a nyolcvanas évek vége felé távozó Kenéz Ferenc, akinek a költészete másodvirágzását éli, most van kiteljesedőben, pél­dául így válaszolt a közhelyszerű, ám kikerülhetetlen kérdésre. „A magyarok hazája ott volt, kétségkívül, csak az én személyes hazám maradt odahaza. Akkor jöttem rá igaziból, hogy én ide tartozom. Ez az én személyes hazám. Nem az áldott, az édes vagy mostoha, hanem a személyes. Kerestük már a hazát lélekben, szóban, életformában, a mélyben és a magasban. Én a magamét a személyesben találtam meg. Ha nagyon röviden akarnám kifejezni magam, azt mondanám, az erdélyi lélek és az erdélyi élet építkezéséhez volt közöm, az a másik ott körülöttem, nélkülem jött létre. Hát hogyan is lett volna az az enyém?”
Miért megy el egy író? Miért hagyja itt városát, faluját, szülőföldjét, a hegyeket, a folyókat, a patakokat, fenyveseket? A kérdésre számtalan válasz adható. Volt, akit elüldöztek, volt akit ellehetetlenítettek, volt aki nem bírt már a kóros unalom országában élni, a kivándorlás az írók körében (is) a nyolcvanas években indult meg. A sokat emlegetett Csiki László tá­vozása után, a nyolcvanas évek végén, amikor még tombolt a rémuralom, így írt: „Engem kevésbé érdekel, hogy elszegényedtünk, nincs mit enni és nem szabad siránkozni sem amiatt, de az márt igen, hogy ezt meg lehetett tenni velünk. Kik vagyunk mi, hogy anyagcserét végző gépekké alakíthatnak át bennünket, és takarékoskodhatnak is az üzemanyagunkkal. Kérdezésünk nélkül átépítik fejünk felett a házunkat, és nekünk kell tartani hozzá a létrát. Megszabják, ki legyen a szeretőnk, hogy gyereket és milyent kell nemzenünk, fejadagolják az érzelmeinket…”  Hosszan idézhetnénk másoktól, más szövegeket.
Szőcs Géza, aki nem teljesen önszántából választotta az emigrációt (távozása után Budapesten megjelenő verseskönyvének az volt a címe, hogy A szélnek eresztett bábu) egy lányának írott levelében így fogalmaz: „Szeretném, ha azt is tudnád, nem voltam szűkagyúan elfogult ennek a nemzetnek (és semelyiknek) a javára. Olyan furcsa korban kellett élnem, amikor igen könnyen rajta ragadt az emberen mindenféle címke; például nem az számított nacionalistának, aki – mondjuk – bezárt egy másik nyelvű iskolát, hanem azt volt szokás reakciós, soviniszta, idegen pénzen bérelt kútmérgezőnek nevezni, aki ezeket a dolgokat (többnyire bátortalanul, tökéletlenül, de) megpróbálta szóvá tenni.” Aztán elmúlt az aranykorszak, ránk esett a szabadság, divatba jött ismét, mint annyiszor Transsylvaniánkban az én nem ilyen lovat akartam kezdetű szöveg. A dolgoknak megváltozott a tétje. Most már mindenki oda mehetett, ahová éppen akart. A mókuskerék – a történelem – pedig forgatott bennünket, csak zsongított tovább, leállíthatatlanul. S az eltelt huszonöt évben kiderült, hogy nincs veszve, aki „messze” van, és ha messze is van, nincsen veszve. És az is, hogy nagyjából mindenki ott folytatta, ahol „itthon” abbahagyta. Műveik egy kisebb könyvtárat megtöltenének, könyveik, ha valaki nagyon akarja, megtalálhatók, olvashatók, ha bizonyos regények, például Köntös-Szabó Zoltán regénysorozata, a Fehér zászló Erdély felett, fölöttébb nehezen szerezhetőek is be. Jó volt beszélgetni a borzonti indiánnyárban régi barátainkkal, Kenéz Ferenccel, Molnár Gusztávval, Láng Gusztávval, Kocsis Istvánnal, Szávai Gézával, Hajdú-Farkas Zoltánnal és másokkal. Hogy van-e az írónak hazája, továbbra is kérdés, de az eltávozottak könyvei hazatértek és hazatérnek. Már csak azért is kell beszélni műveikről, ezekről a kikerülhetetlen szellemi tényekről, mert soha nem tudhatjuk, hogy ama bizonyos történelmi mókushinta vagy ördögmotolla (ami forgat csak, forgat egyre) milyen újabb meglepetéseket tartogat? Nem is sejthetjük, hogy holnap mire ébredünk.