A sepsiszentgyörgyi Tulit Zsombor irányítása mellett idén újabb hét erdélyi amatőr hegymászó jutott fel az Alpok és Nyugat-Európa legmagasabb hegyére. Mint ismeretes, a magashegyi túrát a megyeszékhelyi Alpin Sport Egyesület szervezi a Székelyek a magasban expedíciósorozat részeként.
Az expedíció vezetőjének és ötletgazdájának munkáját a csíkszeredai Bertóti Zsolt hegyi vezető segítette, aki már többször elkísérte Zsombort magashegyi túráira, expedícióra. Idén összesen negyvenhárman jelentkeztek az újabb Mont Blanc kezdőknek expedícióra, de a négy hónapos felkészülés után két hölgynek és öt férfinek adatott meg a lehetőség, hogy elérjék a 4810 méter magas hegycsúcsot. Az expedíció résztvevői: Tündérligeti Zsazsa, dr. Albert István (Sepsiszentgyörgy), Veres András, Baló Ervin (Erdővidék), Pálfalvi Jácint (Udvarhelyszék), Székely István, László Katalin (Barcaság). A csapattagok életkora 20 és +60 év között mozog, s foglalkozásukat tekintve volt informatikus, tanár, orvos, fogtechnikus és ipari alpinista az amatőr hegymászók között.
Tulit Zsombor szeptember 10-én SMS-ben értesített arról, hogy a tervezetthez képest egy nappal korábban jutottak fel a Mont Blanc-ra, mindannyian jól vannak, és már a visszafelé vezető úton voltak. Azóta lassan egy hónap telt el, s nemrégiben Zsomborral beszélhettünk, akit arra kértünk, hogy olvasóinknak is számoljon be az idei magashegyi túráról.
– Immár nyolcadik alkalommal vittél fel háromszéki, erdélyi amatőr hegymászókat a Mont Blanc-ra. Miként összegeznéd az újabb magashegyi túrátokat?
– Egy újabb siker, hiszen nemcsak, hogy tízen fenn állhattunk a Mont Blanc csúcsán, de mindenki épen-egészségesen hazaért, és számunkra ez volt a fő cél. Ebben a kalandban már nem az a kihívás, hogy én feljutok-e az Alpok, Nyugat-Európa legmagasabb hegyére, hanem az, hogy a hét résztvevő és a plusz egy vendég feljusson a csúcsra. Számukra ez óriási kihívás, a négy hónapos felkészülés kicsúcsosodását jelentette, s a puding próbája az evés... Úgy érzem, mindenki pozitív élményekkel tért haza, s most fontolgatjuk, hogy az eddigi sikeres Mont Blanc-osokból csináljunk egy olyan csapatot, amely egy ennél nagyobb lélegzetvételű expedíción venne részt. Ez azonban a jövőbeli tervek sokaságának egyike. A közös beszélgetésekkor elhangzott olyan vélemény is, hogy egy-egy résztvevőnek ez a kirándulás volt élete eddigi legnagyobb élménye, vagy éppen a legjobb szabadságának emlegeti ezt a tíznapos túrát. A hét résztvevő csapatként dolgozva jutott fel a hegyre két hegyi vezető és a svájci vendég társaságában. Sajnos, a Gouter-házi szállásfoglalási rendszer miatt gyorsítanunk kellett programunkat, de még így is kellemesen telt a túránk. Ezért a tervezetthez képest egy nappal hamarabb kellett feljutnunk a Gouter-házba, s egy nappal korábban vágtunk bele a csúcstámadásba. Ez egy kicsit érződött a résztvevőkön, hiszen kellett volna még egy nap az akklimatizációhoz, ami ha az időjárás miatt rövidül le, vagy marad ki, akkor semmi gond, ám amikor a foglalási rendszer milyensége miatt marad el, már nagyon bosszantó. A gyenge akklimatizáció miatt senki sem forgott életveszélyben, viszont dühítő, hogy tőled független dolgok akadályoznak meg olyasmiben, amit már régóta tervezgetsz. Két-három résztvevőn látszott, hogy számukra nem lesz totál élvezet a csúcsmászás, mivel fejfájás, étvágytalanság, álmatagság és hányinger környékezte őket. Ha napokra visszavezetjük a túrát, akkor szeptember 7-én érkeztük meg a hegy lábához, és még aznap felmentünk az erdészházig, s 8-án továbbmentünk a Tete Rousse menedékházig. Itt egy teljes napot töltöttünk el, volt egypár kisebb-nagyobb túránk, 9-én reggel hátrahagyva a sátrakat felmentünk a Gouter-házig. Az előző évekhez képest nagyon kevés hegymászóval találkoztunk, ez talán annak tudható be, hogy a szezon utolsó hetében jártunk. Így sokkal könnyebben haladtunk, hiszen nem kellett várni másokra, nem jöttek sokan szembe. Még délelőtt elértük a Gouter-házat, s jött a szokásos spórlós hóolvasztás, főzés, hiszen ott horribilis összegekért árulják az ételt és a vizet. Szeptember 10-én hajnali háromkor keltünk, egy kis reggeli elfogyasztása után indultunk útnak a 4810 méter magas csúcs felé. Olyan holdfény volt, hogy én 200 méter után kikapcsoltam a fejlámpámat, és még a mögöttem haladót is arra kértem, hogy kapcsolja ki, mivel a fény egyszerűen zavart. A szezon végén hidegebb van, de stabilabb az időjárás, ezért jól haladtunk, és kilenc órakor már fent voltunk a csúcson. Elég mogorvára sikeredett a csúcsmászás, ezt fel is rótták a résztvevők, hiszen nem tudták kiélvezni teljes egészében a pillanatot. Felfelé menet volt egy kis technikai gondunk az egyik résztvevő hágóvasával, kétszer is leesett, de mindkétszer visszatettük. Ilyenkor az ember akaratlanul is türelmetlenné válik, mivel nagyon hideg van. Amíg haladsz, nem fázol, de ha megállsz, metsző a hideg. A két kevésbé akklimatizálódott résztvevő miatt sürgettük a visszaindulást, és tíz percnél többet nem töltöttünk a csúcson. Úgy érzem, mindenki megértette ezt, hiszen a biztonságuk miatt történt minden. A csúcs alatt, ahol már a nap melegebben sütött, még megálltunk, újra előkerültek a fényképezőgépek, és mindannyian élveztük a pillanatot. A lefelé vezető úton mindenkiből kitörtek az élmények, többen kellemesen csalódtak a hegyben, de mindannyian örvendtek az általuk elért teljesítménynek. A délután is kellemesen telt el, hiszen érdekes beszélgetés alakult ki a csúcstámadás kapcsán, és szeptember 11-én reggel tovább ereszkedtünk. Saint-Gervais-ben következett a meleg tusolás, kis városnézés, és lassan készültünk hazafelé.
– Idén milyen emberanyaggal dolgoztál a felkészülés négy hónapja alatt?
– A résztvevőknek nem volt akkora tapasztalatuk, mint az előző években, a hágóvas, a jégcsákány mindannyiuk számára újdonságként hatott, és emiatt a felkészülést hamarabb kellett kezdeni. Ebben az esztendőben is volt alkalmunk arra, hogy havas körülmények között a szabadban töltsünk egy éjszakát, ami hasznosnak bizonyult, hiszen a Tete Rousse menedékháznál havazott. Továbbá több olyan dolgot is megtanultak az amatőr hegymászók, aminek a túra alatt szerencsére nem kellett hasznát venniük... Itt gondolok a gleccserhasadékból való mentésre. Tavaly úgy jöttem haza, hogy azon gondolkodtam, legyen-e folytatása a Mont Blanc kezdőknek expedíciósorozatnak, és akkor úgy döntöttem, hogy kell ezt folytatni. Ebben az évben Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának támogatását élveztük, ám az a pénz csak az útiköltség fedezésére volt elég. A többit – szállás, élelem – mind a résztvevők állták, de idén is mi tudtuk biztosítani a felszerelés hiányzó részét. Itt külön megköszönném a Maros megyei hegyimentő-szolgálatnak, amely mindig segítségünkre van.
– Jövőre lesz folytatása az expedíciósorozatnak?
– Határozottan ki merem jelenteni, hogy jövőre is lesz Mont Blanc kezdőknek expedíció, de valószínű, hogy lesz változás is. Gondolkodom azon, hogy ne csak Mont Blanc legyen, hanem a felkészülés során jussunk el például a Grossglocknerre vagy éppen más helye. Mivel nagyon kevés pénzből gazdálkodunk, idén is maradtak itthon olyan személyek, akik képesek lettek volna felmenni a Mont Blanc-ra, de nekünk a legjobb hetet kellett kiválasztanunk a több mint negyven jelentkezőből. Most is úgy tudtunk elmenni hét plusz ketten, hogy az egyik résztvevő felajánlotta, saját autójával vág bele az életre szóló kalandba. Igény van erre, s ezt legjobban a több mint negyven jelentkező tükrözi. Igaz, közülük csak mintegy harmincan vettek részt aktívan a felkészülésben. Menet közben körülbelül tizennyolcra morzsolódik le a résztvevők száma, és innen kerülnek ki azok, akik tényleg feljuthatnak a Mont Blanc-ra. Ez az expedíció nemcsak a hegymászásról szól, hiszen az ember itt megtanulja, hogyan érje el kitűzött céljait, hogyan dolgozzon csapatban, s a szerzett tapasztalatot az élet más területén is tudja majd kamatoztatni. Mondhatnám azt is, hogy ez tehetségápolás, amit végeztünk az elmúlt nyolc év során. Sokan nekünk köszönhetően most is járják a hegyet itthon és külföldön egyaránt. Úgy érzem, hogy azt a keveset pótoljuk, ami hiányzik ahhoz, hogy valaki elinduljon ezen az úton.
– Befejezésül egy személyesebb kérdés: az év elején az Ararátra készültetek – te milyen jövőbeli terveket dédelgetsz?
– Vannak terveim, de még meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Én nem mondtam azt soha, hogy a gyerekek egyáltalán nem változtatják meg az ember életét, viszont ők és a hegymászás nem zárja ki egymást. Van egy lányom, jövőre lesz egy fiam, de úgy gondolom, ez a tény nem változtat akkorát az életvitelemen, hogy egy-egy expedíció ne férne bele. Már most várom a pillanatot, amikor együtt mehetünk kirándulni, túrázni... Jövőre is megyünk valahová, gondolok a Carstens Piramisokra is, hogy folytassuk a Seven Summitort, de ahogy korábban mondtam, ez még a jövő titka.