Váry O. Péter
Nekünk ünnepeink ritkán esnek egykor örömet szerző esemény emlékezésére. Ezért hát Kárpát-medencei közös naptárunkon a piros betűs kiemelések közt nem is oly sok a vigasságra okot adó, és köztük nemzeti ünnepünk is csak három található: az 1848-as forradalom kitörésének napja, Szent István szentté avatásának évfordulója és az 1956-os forradalom ünnepe.
Mindhárom a magyar nemzet egy-egy újjászületésének dátuma – és egyik sem olyan történelmi pillanatra utaló, mikor valamely nemzet ellen fogtunk fegyvert, mikor be nem tartott ígéretre emlékeztetnénk. Államalapításhoz, a modern állam megszületéséhez vagy a kommunista rabságból való kiszabadulás kísérletéhez köthetőek nemzeti ünnepeink, így hát üzenetük is akként értelmezendő: a tegnapból erőt merítő, a holnaphoz reményt adó mondanivalójuk.
És naptárunk rögzít nemzeti emléknapokat is, amelyek valamely tragikus vagy örömteli történelmi eseményre való emlékezésre szolgálnak. Egyikük a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója, azé az eseményé, mely történelme során a legnagyobb tragédiát okozta a magyarságnak. Hogy mégis ünnepet tartunk június 4-én, még ha gyászos pillanatra kell is emlékeznünk, az a 2010 óta új megnevezést kapott dátumnak köszönhető: a nemzeti összetartozás napja. Összetartozás, mi nemcsak közjogilag értendő – bár a politikusoknak most még csak ennyit lehet mondaniuk –, de közös gondolkodást, közös jövőtervezést jelent, hosszú harc végén az immár nemcsak múltja, kultúrája révén összekapcsolt nemzetrészeket, de minden értelemben újra egyetlen nemzetet.
Másik nemzeti emléknapunk az aradi vértanúk kivégzésének időpontja. Ezt pozitív üzenettel megtölteni már lehetetlen, október 6. nemzeti gyásznap volt és marad. Kossuth Lajos mondta az egyetlen fonográfon rögzített beszédében, 1890-ben: „(…) a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, ‘s a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak”. Többek ők azonban példánál, miként szüleink, nagyszüleink sírjaihoz haláluk napján csokor virággal el kell mennünk, miként azokon a napokon – máskor is, de ilyenkor hangsúlyosan – gyerekeinknek nagyszüleik, dédszüleik életéből a szép emlékeket elevenítjük fel, vagy – e tájakon különösképp – a kínnal-keservvel megélt évtizedekről mesélünk, akként kell emlékeznünk az aradi tizenhármakra. Nagy családunk tagjai ők, azok is, akik a mi anyanyelvünket nem beszélték, hiszen mindannyian a magyar szabadságért harcoltak. Azért a szabadságért, melynek kivívásáért nekünk is küzdenünk kell.
