Ma már sokunkban inkább egyfajta emlék, afféle családi ereklye az erdélyiség élménye, valami olyasmi, amiről bizonyosan tudjuk, hogy ősidőktől a mienk, de megélni már csak ritkán adódik alkalmunk. Mert túl gyakran megfeledkezünk a másság, a más nemzetiség iránti tiszteletről, a toleranciáról, a párbeszéd fölöttébb szükséges voltáról, mintha kevésbé hinnénk már, hogy a tudás mindennél fontosabb érték, hogy a tisztességes munka nem váltható ki ügyeskedéssel, mert óhatatlanul is alakítja gondolkodásunkat mindaz, ami folyik ki a bukaresti tévécsatornákból, amivel mindennapjaink során szembesülünk, mert megfertőzi vezetőinket, közösségünk tagjait a mindent behálózó korrupció, mert előbb csak beszüremkedik, majd mindent elural az igénytelenség, a Balkán, és mi nem teszünk ellene, hagyjuk, talán észre sem vesszük.
És mégis, olykor megállíthatatlanul felszínre tör e másság. Gyakorta a leghétköznapibb dolgokban vagy a legváratlanabb pillanatokban mutatkozik meg. Például amikor a befizetett és visszaosztott adólejekről készülnek kimutatások, melyekből egyértelműen kiderül: minden Bukarestből irányított kizsákmányolás ellenére ma is Erdély viszi a hátán az országot. Vagy amikor választások zajlanak Romániá­ban, és Erdélyben mindig más a helyzet, mint a vörös bárók, szociáldemokrata kiskirályok által uralt megyékben. Itt nem rohannak mindent elsöprő lendülettel leváltani az államfőt, ha a jogállamiság elleni merényletre készülő, az igazságszolgáltatás fölötti ellenőrzést megkaparintani igyekvő posztszekus hatalom ezt kéri tőlük, és íme, az eddigi választások után a legfrissebb felmérések is jelzik: Moldvával és Havasalfölddel, de még Bukaresttel szemben is Erdélyben a többség nem Victor Pontát, hanem legesélyesebbnek tartott jobb­oldali kihívóját, Klaus Johannist támogatja.
Erdély kicsit más. De mikor döbben rá arra, hogy mássága érték, amire nem elég olykor-olykor büszkének lenni, amit nem elég óvni, őrizni – de amiből építkezni is lehet?