„A halál, az a német város” –  mondotta néhány évtizede atyai barátom, regényhősöm, Hutera Béla az udvaron a fa alatt, miután befejezte nagyapám beretválását, s kortyolgattuk a kávét. „Lehetett volna a halál bármilyen város, orosz is, román is, hogy másról most ne is beszéljünk!” – legyintett nagyapám, és nagyanyámra nézett, aki félrehajtott fejjel mélázott, majd felállt, bement a házba, és hozta a körtepálinkát. 1946 – írta az üvegen. „Igen – mosolygott –, akkorra már vége lett a nürnbergi pernek is, és te is hazakeveredtél, Bélám, az amerikai hadifogságból.” „Érdemes is volt – kortyolt a körtepálinkából Hutera –, azonnal kiderítették, hogy amerikai kém vagyok, és elzavartak a kisvárosból falura.” „Lett volna azért választásod” – legyintett nagyapám. „Igen, ha kéményseprő leszek, maradhattam volna, de én nem akartam felcserélni a fehér köpenyt a fekete mundérral.” „Mert arról ábrándoztál, hogy hölgyfodrász lehetsz – legyintett nagyapám – egy olyan országban, ahol hölgyek sem nagyon voltak, vagy ha igen, nem mutatkoztak.” „De ahogy megérkeztem falura, behívtak a kastélyba a falu akkori urai, megannyi elvtárs, s arra akartak kényszeríteni, hogy megberetváljak egy disznót. Ezért érdemes volt túlélnem a háborút golyóval a térdemben, ami azóta is benne van s mozog.” „De azután, miután beszappanoztad, észhez tértek – legyintett nagyapám –, s vége lett ennek is.” „Ezt azóta se értem – merengett nagymama –, miért kellett volna megberetválj egy disznót, Bélám?” „Parancsra.” „Igen, de miért?” „Egyszerű – kortyolt poharából nagyapám –: hogy besúgásra kényszeríthessék. Egy borbélyműhelyben megfordult az egész falu, beszélgetnek, érti már, Eszti? Tőle akarták volna megtudni, hogy miről beszélgetnek.” „De tőlem soha nem tudták meg – legyintett Hutera. – A halál, az a német város.” „Ha nem lőttetek volna egymásra – legyintett nagymama. – Nem is értem, hogyan lehetett idegen emberekre lövöldözni.” „Maga nem ért ebből semmit – mosolygott nagyapám. – Ha ő nem lő, őt lövik le, s akkor most nem lenne itt, s maga kellene beretváljon, mert nekem reszket a kezem.” „Érdekes, csak akkor, amikor a beretváját fogja, amikor a poharat veszi a kezébe, akkor nem” – állott fel nagyanyám, lemondóan mosolygott s bement, ők pedig a nürnbergi perről kezdtek beszélgetni, és én akkor még nem értettem az egészből semmit. Annyit már felfogtam, hogy nem mindenkit vontak felelősségre, hiszen nemcsak a vesztesek, a győztesek is ártatlanokat gyilkoltak, városokat bombáztak, nőkkel erőszakoskodtak.
Mindennek mindjárt hetven esztendeje, s mintha már a győztesek is, a vesztesek is megfeledkeztek volna a tragédiáról. Kezdődik minden elölről, s nem csak a forrongó Közel-Keleten.