Sok hűhó előzi meg a román–magyar Európa-bajnoki selejtezőt. A románok úgymond külön himnuszt is írtak, szereztek erre a mérkőzésre, nem éppen sportszerű szöveggel..., a magyarok szövetségi kapitányt váltottak, az újnak – Dárdai Pál – öt napot adtak, hogy megtalálja a legjobb tizenegyet, mely beváltja a reményeket. Hát igen, a reményeket...
Addig is maradjunk a tényeknél: 1936 és 1981 között 15 mérkőzést játszott a két válogatott egymással, a mérleg:11 magyar győzelem és 4 döntetlen, a gólkülönbség 44–12. Több mint nagyszerű. 1982–2014 között 7 mérkőzést játszott a két válogatott egymással, a mérleg 5 román győzelem, 2 döntetlen, a gólkülönbség 13–3. Magyar oldalról nézve elkeserítő. Na de menjünk tovább: a válogatottak legutóbbi játékát figyelembe véve, két gyengécske csapat képét vetítették felénk, gyengébbnek – szomorúan kell beismernem – a magyar tűnt... Szerény véleményem szerint, ma az első számú elvárás mindkét oldalon az kell, hogy legyen: a nemzeti tizenegy tegyen végre figyelemre méltó lépéseket egykori önmaga felé. Mert mindkét nemzeti tizenegy egykor toronymagasan felülmúlta játékával a maiakat.
Szurkolunk, az természetes, akárcsak az is, hogy ki-ki kedvenc csapatáért szorít, mi, magyarok lévén – harag ne legyen a románok részéről, hiszen ők is tudják, a vér vízzé nem válik – a magyar válogatottnak drukkolunk, a jó érzés, a sportszerűség keretén belül. Hajrá, magyarok! (nagymohai)
