Fidel Castro, a parancsok (El comandante), ahogy országának érte rajongó lakói ma is nevezik, negyvenkilenc esztendő után úgy döntött — noha a hatalmat még végleg nem adta ki a kezéből, gondoljuk, ismerve diabolikus természetét, haláláig nem is fogja kiadni —, mivel romló betegségi állapota miatt már nem tudja ellátni pártfőtitkári, kormányfői, főparancsnoki teendőit, visszalép, és átadja helyét nála öt évvel fiatalabb, hetvenvalahány éves öccsének, Raúlnak, aki annak idején vele és a régi elvtársakkal, Che Guevarával, a forradalom démonával együtt részt vett a hírhedett partraszállásban, az esztelen harcokban és Kuba elfoglalásában.
Nem is az érdekel most, hogy a keménykezű öcs vezényletével megtörténnek-e Kubában a régen várt változások (úgy véljük, amíg ő és a régi gárda van hatalmon, demokratikus nyitásra ép elmével nem lehet számítani), hanem az, hogyan lehet úrrá a szerencsétlen szigetország elmélyülő gazdasági válságán. A nyomoron és a szegénységen, melyeket — minden ellentétes propaganda dacára — a Castro nevével fémjelzett negyvenkilenc esztendő alatt nem tudtak felszámolni. Sőt, az élelmiszerhiány már-már kínos, az egyik utolsó kommunista mintaállamban dívik a jegyrendszer, és akadozik az áramszolgáltatás. Nyilván, ez nem volt mindig így, Kubába évtizedekig dőltek a szocialista tábor testvéri segélyei, és a Szovjetunió egyik első számú célszövetségesének tartva, minden lehetőségre álló anyagi, műszaki eszközzel s nem utolsósorban nyersanyaggal támogatta Fidel rendszerét. Ez a segítségadás a szocialista rendszerek összedőlésével értelemszerűen megszűnt, s a Szovjetunió eltűnése után az eleinte szinte megoldhatatlan gazdasági problémákkal küszködő s az anyagi, pénzügyi összeomlás szélére sodródó Oroszország sem támogatta Kubát. Hogy ez meddig marad így, hogy felfedezik-e megint most, a kiújulóban lévő orosz—amerikai ellentétek idején az Egyesült Államok tőszomszédságában lévő szigetország stratégiai előnyeit, nem tudni. Úgy véljük, idő kérdése. Raúl Castro és a mögéje felsorakozók, a párt régi, kipróbált harcosai is elsősorban erre építenek. Ezért is jelentették határozottan ki Fidel testvérének megválasztása után, hogy nem lesznek változások, Kuba kitart a szocializmus programja mellett, s a politikusi nagyáriában ismét átvette a vezető szerepet az Amerika-ellenesség régóta szóló és mindig beváló hangja. Fidel pedig a háttérből, a Bolíviában meggyilkolt Che meg a másvilágról figyeli, hogyan falja fel forradalmuk immár a harmadik generációt. Az élesen Castro-ellenes, Amerikában dekkoló és változásra váró kubai emigráció hangadói már a választások után kijelentették, semmi nem változik, nem lesz demokratikus nyitás. A kutya maradt, és láncot sem cseréltek!
