Hajnali két óra, csütörtök, Sepsiszentgyörgy. Türelmetlenül toporgok az út szélén. Várom a kisbuszt, mely az év legnagyobb kalandjára visz. Több hete tervezzük az utat, végcélunk a Duna-deltában fekvő Chilia Veche település. Megérkezik az autó, hatan utazunk, négy napig összezárva, vasárnap éjjelre terveztük a hazaérést. Sok látnivaló nincs az úton, de nem unatkozunk, mindenki izgatott, tervezi a következő négy napot, a horgászat a legfontosabb téma.
Úttalan utakon
Három percet állunk sorban a galaci komp előtt, majd felszállunk a hatalmas hajóra. Már pirkad, a Dobrudzsai-hegyek kopott csúcsai alatt haladunk. Isaccea környékén hatalmas tavak mellett visz az út. Sofőrünk kitartóan nyomja a gázt, egészen Tulcea kikötővárosig, a delta kapujáig. A Duna-delta Bioszféra Rezervátum adminisztrációját keressük, tudjuk, csak engedéllyel lehet belépni (hivatalosan) a védett területre.
A hivatal ott a turistakikötő közelében, kék-fehérre festett többemeletes tömbház. Becsületesen akarunk eljárni, de az épület előtt kígyózó sorral kell szembenéznünk. Nem olyan egyszerű engedélyhez jutni. Az egyik folyosón beadod a kérést, fizetsz – miután sorra kerültél –, majd átsétálsz a másik bejárathoz, ott megint sorban állsz, aztán kézhez kapod a zapiszkát. Nem vállaljuk fel. Tudjuk, a deltában lévő központokban – Chilia Vechén is – megkaphatjuk ugyanezt a papírt 15 lejes felárral. A tarifa nem borsos. Egy napra 5 lejt, egy hétre 15 lejt kell fizetni, az egész évi belépési engedély csupán 30 lejbe kerül. A személyautó beléptetését is meg kell fizetni, a díj napi tíz lej vagy évi száz lej. Sporthorgász-engedélyt ugyancsak kell váltani. Felnőttnek harminc lej az évi engedély, tíz lej diákoknak, egyetemistáknak, ingyenes fogyatékkal élőknek, nyugdíjasoknak, hadiveteránoknak. Az illetékek átutalással, postai pénzküldeménnyel is kifizethetők, így az engedélyek egyszerűbben átvehetők Tulceán.
Újból kompra szállunk, most a Tulcea-ágat úsztatjuk át (ez később a Szent György és Sulina ágakra válik szét), a túlsó parton Tudor Vladimirescu településre érünk. Nagy lendülettel vágunk bele az előttünk álló közel hetven kilométeres útba. Kövezett, néhol betonnal fedett. Bal kéz felől a Chilia-ág kanyarog, azon túl Ukrajna. Tíz kilométert sem haladunk, határrendész igazoltat. Unottan nézi a személyiket, de jószívűen útba igazít: az őrháznál térjünk jobbra, a töltés tetején haladjunk tovább. Így teszünk, s még örülünk is az elején, hogy milyen jól gurul az autó a száraz földúton. A Sireasa-csatorna bal partján hajtunk. Kezdetben holtárok szűk vízzel, de egyre tágul, majd, miután más csatornákkal folyik egybe, sodrása lesz, akkorára nő, hogy már nagyobb turistahajók is közlekednek rajta. A helybeliek ladikjai is ott vannak a sodrásban. Románok? Lipovánok? Tatárok, törökök? Nem lehet tudni, egyformák, nyúzott, borostás arccal, lassú ütemben mártogatják a vízbe hosszú evezőiket. Itt már vízimadarakat is látunk, élvezettel figyeljük a tájat, az öröm azonban csakhamar ürömmel társul. A földút egyre szűkebbé, gödrösebbé válik. Többször is ki kell szállnunk az Opel Vivaróból, hogy átkelhessünk a becsületesebb kátyúkon.
Át a delta mezőségén
Pardina mellett hídon kelünk át a csatornán, kövezett útra érünk. A város után jobbra térünk, tovább a „műúton”. Vizet még a messzeségben sem látunk, hatalmas szántók mellett utazunk. Itt valamikor mocsár volt, de az aranykorszakban visszahódították a szárazföldet. Lecsapolták, csatornákba terelték a pangó vizeket. Ceauşescu megfordulna sírjában, ha látná, mi maradt elkezdett művéből: omladozó zsiliprendszerek, csupaszon ágaskodó betonépítmények, egykori állami gazdaságok, silók, istállók maradványai.
A méretek megdöbbentőek, egy-egy parcella több ezer hektáros. És példaszerűen művelik, néhány táblán a kukoricát aratták, csépelték modern kombájnokkal, a termést hatalmas kamionok raktere nyelte el. Másutt az őszi búzát vetették. A New Holland lánctalpas traktor legalább harminc méter hosszú gépsort húzott. Egy menetben művelte meg a talajt, szórta a műtrágyát, rakta földbe a magot, tömörítette a magágyat. Akárki viszont nem bérelheti az itteni állami földeket.
A kövezett útnak előbb örvendtünk, most átkozzuk: a lelket is kirázza belőlünk. Nincs mit tenni, lehajtunk a földek szélén húzódó poros sávba. Néhol tábla figyelmeztet: atenţie, ghimpane, scobari. Később jöttünk rá, a figyelmeztetés azt jelzi: azokat a részeket a gazdák kereket kiszúró tüskékkel, szegekkel szórták meg. Nem hibáztathatjuk őket: ha egy tíz kilométer széles parcella pereméből öt métert leautóznak a turisták, az pontosan öthektáros kiesés. Megúsztuk egy gumidefekttel, de sok autót láttunk két vagy akár négy leeresztett gumival evickélni.
Szembesülünk a valósággal
Minden jó, ha a vége jó. Tulceától számítva szűk öt órán belül legyúrjuk a hetven kilométert, megérkezünk Chilia Vechébe. A falu előtti híd mellett újból igazoltat a határrendész. Vigyázat, határövezetben vagyunk, be kell jelentkezni a rendőrségen, tartózkodási engedélyt kiváltani.
Igyekszünk a panziónk felé. Minden egyeztetve, teljes ellátást, motorcsónakot, eligazítást ígértek, ne vigyünk semmit, ott minden van. Misi fogad, ő lényegében Mihai, egy rabsicból lett vendégfogadós, a magyarországi tulajdonos panziójának mindenese. Fából készült, nádtetős, kétágyas házikókba rendezkedünk be. Két ágy, egy szekrény, ennyi elég a horgásznak. Azt viszont sanda szemmel nézzük, hogy a takaró olyan, mint nálunk egy rendesebb lepedő. Ha éjjel hideg lesz… És lett, ezért később póttakarót, villanymelegítőt kellett kunyerálnunk. A házikó pedig mindenhol huzatos, a tető alatt ki lehet látni. Mintha nem ez lett volna az ajánlatban…
Az egyezség szerint bőséges a reggeli, az egész napos túrákra feltarisznyálnak, majd meleg estebéddel várnak vissza. Azt is mondták, székelyes ízekre számíthatunk. Ennek nem nagyon örültem, annál jobban társaim: szinte hihetetlen, de horgász létükre nem eszik meg a halat. A menüről röviden: magyarországi tulajdonos elképzelése szerint, lipován konyhafőnök közreműködésével kavarták ki a székely konyha ízeit.
Falunk, majd összeszereljük a horgászcuccot. Azt mondja Misi, későre jár, inkább egy közeli holtárokba látogassunk ki autóval. Ez úgy huszonöt kilométernyi zötykölődést jelentett a mezőkön keresztül. A holtárkok használaton kívüli öntözőárkok. Itt vagyunk, bármelyik vízben lehet csapni a csukát, este várunk otthon – ezzel vezetőnk felpattan mopedjére, s mi ott maradunk a semmi kellős közepén. Két-három óra után tíz csukát számoltunk a zsákmányban. Besötétedett, mire hazafelé indultunk. Sejtettük az irányt, aztán fényeket is láttunk – három óra bolyongás után, éjfél körül találtunk vissza a panzióba.
Fogyókúrán
Reggeli után irány a panzió kikötője. Több csónak, egyik ilyen, másik olyan motorral, pedig arról volt szó, vadiúj, négyütemesekkel felszerelt vízi járgányok lesznek. Sebaj, tankolunk a vízi benzinkútnál, aztán várjuk, hogy Misi induljon elöl, mutassa az utat. Nem ér rá, de nagyon szívesen eligazít. Száz méter után forduljunk balra, menjünk előre harminc percet, akkor irány jobbra, s onnan már csak egyenesen előre, újabb fél óra múlva ott a Babina-tó, ott csukázhatunk kedvünkre.
Nem mondhatni, hogy nyugodtan indulunk útnak. Nem ismerjük a csónakokat, az útvonalat sem. Óvatosan hasítjuk a vizet, az viszont megnyugtató, hogy a Pardina-csatorna két oldalán sok horgász örül csónakunk vízverésének, s elég gyakran találkoztunk vízi járművekkel is. A táj csodálatos. Sok méter magas nád, vízig bókoló fűzfák, madarak ezrei, jobbra-balra elágazó kisebb-nagyobb csatornák. Azt hittük, ennél szebb nincs, pedig igen: ott, ahol véget ér a csatorna, s kezdődik a nyílt víz. Hihetetlen a Babina-tó látványa. Legmesszibb pontját csak sejteni lehet. Kisebb-nagyobb szigetek, rengeteg nád, feketén fodrozódó víztükör. Hattyúk, vadkacsák, szárcsák, a széli vizekben kócsagok, gémek, a part menti száraz fákon kormoránok. A vízen legalább húsz csónak, de ez a flotta szinte elvész a kis tengeren.
A Babinán külön horgászdíjat kell fizetni, napi ötven lejt. Rendületlenül dobjuk a csukát, de minden jel arra mutat, hiába, a ragadozónak épp nincs étvágya. Nekünk annál inkább, így kibontjuk a felcsomagolt elemózsiás zacskót. A fejenkénti adag: négy szelet franzellácska, egy araszos cérnakolbász s egy üveg „tocană de legume”, minden két ember osztozhat egy kisebbecske uborkán és egy szerény paprikán. S ezzel kell megbirkóznunk a következő napokban is…
Vízi labirintusokon
A következő napokban sem harapott a csuka. Úgy döntöttünk, inkább bejárjuk a környéket. Hogy mennyit mentünk a csónakkal, nem lehetett kilométerben mérni. A távolságot órában számoltuk. Fél óra, egy óra, három óra, mehetünk bármennyit, a víz nem akar véget érni. Amikor a nád széléhez értünk, mindenütt nyílt egy kisebb-nagyobb csatorna, igazi vízi labirintusban bolyongtunk. Átkeltünk, s ott voltunk a másik Balatonon. A nagyobbacska szigeteken (ez azt jelenti, hogy legalább 50x50 méteres felületükön lehet száraz lábbal jönni-menni) horgásztanyákat építettek. Vályogházak generátoros áramellátással. A lipován kihozza ide a horgászt és batyuját, majd megegyeznek, egy hét, tíz nap múlva utánajön. Egy csendes részen pelikánokra bukkantunk. Nem voltak sokan, de számunkra ez volt a csúcs.
Chilia Veche
Volt időnk Chilia Vechét is feltérképezni. A delta egyik legnagyobb települése, közel háromezer lakossal. Románok, lipovánok, tatárok, törökök lakják. A panzió körüli, a Tataru-csatorna menti utcák porosak, a házak sok helyen náddal fedettek. Pusztán álló szövetkezeti épület, elhagyott malom. De a központban betonozott az út, üzletek, az iskola is rendezett, a játszótér uniós pénzből épült. A távolban tömbházak, a dunai kikötő környékén is nyüzsgés. A nagy folyót hatalmas teherszállítók, idegen országok zászlaja alatt hajózó úszó szállodák szelték, ezek a Fekete-tengertől Budapestig vagy még fennebb viszik a turistákat. A falu legimpozánsabb épülete a kéttornyú ortodox templom. Előtte Chilia hőseinek állítottak emlékművet. Magyarnak tűnő neveket is bevéstek a kőoszlopba. Az élő Duna partjáról be lehet pillantani Ukrajnába. A túloldalon lévő település a Chilia nevet viseli, fejlettebb, nagyobb, mint romániai kistestvére.
Útravaló
Négy nap alatt összesen húsz csukát fogtunk. Nem versenyezni voltunk, de azért latolgattuk, kié a legnagyobb, ki fogott legtöbbet, kinek van összsúlyban a legtöbb hala. Hazfelé mégsem a horgászat volt a fő téma. Fáradtak voltunk, szerettünk volna mielőbb hazaérni, így inkább viccelődtünk, felemlegettük a kiruccanás neves eseményeit.
S végül néhány következtetés. Nem érdemes három-négy napra elutazni a deltába. Legalább egy hetet kell ott ülni, erre számoljuk rá a kétnapnyi utazást. Készítsük elő a kirándulást, a szállás körülményeit több forrásból is ellenőrizzük, ne elégedjünk meg az internetes ajánlatokkal. Ne ragaszkodjunk teljes ellátáshoz. Jobb, ha csak szállást kérünk, a menüt pedig megválasztjuk – szinte bármit kérhetünk, elkészítik olcsón. Ha nem muszáj, ne utazzunk autóval. Sokkal egyszerűbb hajóval közlekedni a deltában. Távolságtól függő a tarifa, a nagyobb bércsónakosokkal lehet egyezkedni. Bárhová könnyebben, gyorsabban elérünk, mint autóval. Ha mégis a gépkocsit választjuk, tankoljunk bőségesen üzemanyagot, pótkerekünk legyen, nem árt, ha pumpa, gumijavító készlet is van a csomagtartóban. Arra mindig számítsunk, hogy a száraz időben jónak tűnő utak egy kisebb esőtől is sártengerré válnak, amivel a terepautók sem tudnak megbirkózni. És legvégül: aki még nem járt a deltában, az feltétlenül menjen el. Horgászni, vadászni vagy csodát látni – mert amivel ott szembesül a látogató, azt élethűen leírni nem is lehet.
