Ha az első félidőben nem is csillogott-villogott a magyar futball fénye, a másodikban, szerény véleményem szerint, jobban fénylett, mint a román, s ennek eredménye lett az 1–1. (Egy kis szerencsével lehetett volna 2–1 is a magyarok javára.) Lám-lám, a fiúk meghallották Erdélyben, még pontosabban Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön felcsendülő buzdításunkat: Hajrá, magyarok! Meghallották, megszívlelték, s minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy örömet szerezzenek minden magyar sportbarátnak, labdarúgó-szurkolónak. Köszönjük, fiúk. Köszönjük.
Míg örömkönnyeim törülgettem, eszembe jutott 1958. október 26... Fogarasról utaztunk le Bukarestbe román és szász haverjaimmal, hogy megnézzük a román–magyar nemzetközi focimeccset. Magyar létemre nem kellett rettegnem, hogy most aztán „leharapják a fejemet” a bukaresti román drukkerek, nem, mert mellettem álltak szász és román haverjaim, akikkel együtt a foci szépségéért mentünk a fővárosba. Nem csalódtunk. Amit láttunk, az ámulatba ejtett. A román haverokat annál is inkább, mert Dinulescu 30. percben lőtt góljával 1–0-ra vezetett Románia. Na de a Török–Mátrai, Sipos, Sárosi–Bozsik, Berendy–Sándor, Bundzsák (Budai II.), Göröcs (Vasas), Tichy, Bencsics (szövetségi kapitány a baróti születésű Baróti Lajos) alkotta magyar tizenegy magára talált a második félidő véghajrájában. Magára talált annak ellenére, hogy a lelátó örömmámora – érthető, hiszen 1–0-ra vezetett Románia – a fellegekben járt... Nem a hangorkán miatt, ki kellett lépnem az illemhelyre... Amikor visszatértem, néma csend honolt a lelátókon. – Mi van? – kérdeztem a haveroktól – Mi történt? … – Mi, mi... hát nem látod az eredményt jelző táblát? A magyarok vezetnek 2–1-re – hangzott a válasz... Odanéztem, tényleg 2–1-et mutatott a tábla... – A magyarok Vasas és Tichy révén hat perc alatt két gólt lőttek – mesélték a srácok.
A mindenit, egyik magyar gólt sem láttam! De örülni annál jobban tudtam. Akárcsak most, szombat este, amikor Dárdai legényei felvillantották a remény szikráját. (áros)