Patinás keretbe foglalt, méretes fénykép uralja az alacsony mennyezetű műhelyt, a kemény gallérban, öltönyben, ráncolt szárú, fényes csizmában pózoló urak csoportjára az arany felirat még inkább felhívja a figyelmet.
Gyulai Ferenc fényképész a sepsiszentgyörgyi tímár- és ipartársulat rendes és tiszteleti tagjait örökítette meg, akik 1906. február 4-én elhatározták, hogy az erdélyi kormányzóságtól 1829-ben elnyert, kiváltságaikról szóló céhlevelüket örök emlékezetre és megőrzés végett a Székely Nemzeti Múzeumban helyezik el. Az ifj. Gödri Ferenc polgármestert is ábrázoló fénykép Császár Bálint, Sepsiszentgyörgy néhai polgármesterének leszármazottja, idős Császár Gábor szűcsmester műhelyének egyik dísze.
Előkelő, jól öltözött, vagyonos úri emberek voltak a korabeli mesterek, akik megéltek alaposan kiismert, elsajátított szakmájukból – a családi papírokkal együtt fennmaradt kép előtt Császár Gáborral erről elmélkedünk. Csíki utcai kis műhelyének egy személyben tulajdonosa, mester és inasa, aki nemzedékeken átívelő szakmát űz.
Ősi mesterség örökösei
– Apai ágon harmadik generációs szűcsmester vagyok, idős Császár Gábor első műhelye a múzeum mellett volt, ő kezdte az ipart. Császár Bálint egykori polgármester leszármazottjaiként rengeteg földjük volt, ám mind elvették tőlük, így lett nagyapámból szűcs. Szegeden tanult, majd ő tanította Bodosi Lajost, az egyik legjobb szűcsöt, Köntés Sándort, aki itt, a Csíki utcában lakott, és állatok kitömésével is foglalkozott, és a bodoki Fodor Bélát, ők voltak a segédei. Utána jöttek a Szilágyiak, János és Pista, édesapám, majd Gábri Sándor – idézte fel a szakmabeliek sorát. – Abból az időből még őrzöm a gépek felét, mind megbecsülöm és javíttatom. Ugyanazokkal a berendezésekkel dolgozunk, az ősi módszerekkel finom szőrmétől az irhabundáig mindent elkészítünk. Szabók nem tudják a szőrmét javítani, idős hölgyek jönnek hozzánk, beletoldunk a bundákba, vagy sapkát tisztítunk, ha kell. Semmiféle szőrmemunkát el nem utasítunk, amit a kapun behoznak, megjavítjuk, válogatás nélkül.
Közben a korábbi öltözködési szokásokat idézzük fel – Császár Gábor szerint, akinek régen nem volt irhabundája, az nem számított embernek. Valamikor harcoltak a bundáért, akinek egy szürke és egy barna is volt, azt már jómódúnak tartották – állítja.
A szűcsök, az egyik legősibb mesterség művelői a ruházkodásra alkalmas bőrök szabásával, varrásával és kikészítésével foglalkoznak. Császár Gábor így fogalmazott: a még élő bőrből kell bundának, gallérnak, mellénynek való, felhasználható szőrmét készíteniük. A munkafolyamat első lépései igen nehezek – egy nyers vaddisznóbőr, amikor a vízből kiemelik, legalább 200 kilogrammot nyom, a juhbőr súlya ennek fele, tehén, marha vagy ló bőrét egyedül alig lehet kiemelni a kádból. A megnyúzott bőrt véresen besózzák, aztán két-három napig így tartják, árnyékban megszárítják, majd hideg vízben áztatják, szódás kefével kimossák, aztán a húsolás következik. Eltávolítják a felesleges részeket, majd az érlelőlébe helyezik, ezután következik a szárítás és a különböző gépi munkák. Az egy hónapos munkafolyamatot festés, nyírás zárja – ekkor már igény szerint szabható a végtermék.
Lakat a műhelyen?
Miközben a szakma csínját-bínját boncolgatjuk, körvonalazódik a szomorú valóság: nincs, ki Császár Gábor nyomdokába lépjen, folytassa a munkát a kicsi műhelyben, ahová Cófalváról naponta leutaznak feleségével. Fia más pályára lépett, autószereléssel foglalkozik.
– Senki sem akar szűcs lenni, pedig még hirdettem is, hogy keresek egy becsületes székely gyermeket, aki szakmát tanulhatna. Egy jelentkezett, de rögtön azzal kezdte: mennyi a fizetése? Egy Ferenc-rendi szerzetes vállalta, hogy Magyarországról idejön, itt lakik nálam, tőlem tanulja szakmát – ennek nagyon örülök. Volt egy másik inasom még a nyolcvanas években, mondtam neki, hogy a mesterséget nem tanulni kell, inkább ellopni. Hát ő ellopott tőlem három bőrt. Elkergettem... – idézte fel mosolyogva a szűcsmester. S halkan jegyzi meg, nagyon szereti munkáját, s ha újra kellene kezdenie, most is ugyanezzel foglalkozna.
– Nem tértem át tímárságra, kereskedésre, nem árulok a piacon, az szégyen az én nevemhez – mondja. – Amit a műhelybe behoznak, azt megcsinálom. Ez a kabát például 44 fehér rókából készült – mutatja a régi szekrényre kiakasztott darabot –, behozták a bőröket, még a régi pártfarmról szerezték be. Volt olyan év, hogy tizenegyezer báránybőrt érleltünk, az udvaron egyszerűen lehetetlen volt megmozdulni. Most jó, ha kerül százötven darab.
A szakma dicsérete
A helyzet ellenére a hatvanas évei felé tartó Császár Gábor bizakodó, úgy véli, még visszajöhet az idő, amikor szakmabeliek akár milliomosok is lehetnek munkájuk eredményeképpen. Állítja, volt időszak, amikor a szűcsmester nagyon jól élt. Ő maga húszévnyi munkájából épített a 70-es, 80-as években egy tágas otthont Cófalván, „most egyik számlától a másikig húzzuk” – jegyezte meg.
– Ezt tudjuk, ezt kell csinálnunk – szól közbe felesége. – Idényben még jönnek ügyfelek, angol hercegnek és hercegnőnek is dolgoztunk már, és van egy réteg, amely szereti és értékeli ezeket a termékeket. Nerc-, vörösróka és hódbundákat készítettünk, most hagyományőrző sapkákat is kérnek. Egy magyar grófnak például feketét készítettünk, rézcsúccsal a tetején, hozzá egy földig érő fekete irhabundát. Újabban autóülésre is varrunk bundát, a nyáron három ügyfél is jött, de van, aki székre, ágyba, babakocsiba, szánkóra kér zsákot bundából. Kiságyba is rendeltek már szőrmét, egészséges azon altatni a gyermeket.
S hogy miért lehetett becsesebb régebb a bőr? Hidegebb telek jártak, és nem jutottunk hozzá mindenféle más ruhához, egy farmerért Budapestig kellett menni – találgatjuk a szűcsmesterrel. Nem volt ennyi turkáló sem. Úgy véli, a szőrme ma is divatos, s bár kevesen, de akadnak, akik most is megcsináltatják az irhabundát, mert az legalább tíz évig téli öltözet, nem egy szezont tart.
Császár Gábor másik foglalatosságát nagyapja egyik segédjétől próbálta kitanulni, s hiába féltette tőle annyira Fodor Béla – idézi fel –, mégis sikerült az állatpreparálást elsajátítania.
– Annak idején jöttek az elvtársak, lőttek mindenféle vadat, de hoztak olyan medvebőrt is a kommunista világban, amit Ceauşescu lőtt, csak nem volt meg a pontszáma – növelni kellett. Készítettem ehhez egy speciális rámát, s kérdeztem: hány pontos legyen a bőr? Akkora lett, amekkorát kértek. Nyújtani kellett, igaz, végül olyan gyér lett, mint a sündisznó.
Császár Gábor több mint négy évtizede, 1971-ben állt inasnak, Jászvásáron járt szakiskolába, majd érettségizett, folyamatosan fejlesztette magát. Gyermekkora óta belenőtt a szakmába, imádja munkáját, ezért nyugdíjba sem készül.
– Innen már csak a temetőbe – pillant rám a cigarettafüst homályából. – Nem tudom elképzelni, hogy egy nap ne dolgozzak. Mindig a remény éltet, minden reggel elindulunk, mert valami munka csak lesz, megadja a Jóisten. Ezért imádkozom, hogy munkát adjon. És ad.
