Manapság nem könnyű molnárnak lenni. Egyszerűbb a boltban egy-két kiló lisztet megvenni, mint búzát vinni őrlésre, a pékségek messzi földről hozzák az olcsó alapanyagot, a gazdák udvarában pedig ott a kalapácsmalom, amivel az állatoknakvalót apróra lehet zúzni, s ha mindez nem lenne elég, érkeznek a feketézők, akik kétes eredetű terméket kínálnak.
A bölöni Pál Ferenc mégis kitart az apósától örökölt mesterség mellett.
Idős Sándor Béla Budapesten a Nagymalomban – hogy ez volt-e valódi neve, már nem tudni, de a hétemeletes épületre a jelző mindenképp találó – volt asztalos. Nemcsak a famunkával, hanem gépészettel is foglalkozott, így amikor hazatelepedett, sikeres malomépítő vált belőle. Az idők folyamán Nagyajtán, Felsőrákoson, Nagybaconban, de Málnáson az Oltra is épített malmot. Az utolsót, a harminckilencediket magának készítette és szerelte fel valamikor az ötvenes évek elején Bölönben. Bár nem államosították, őrlési jogát korlátozták, mivel az akkori rendeletek ötven kilométerenként csak egy olyan malom működését engedélyezték, amelyben étkezési liszt készülhetett.
Az apácai származású Pál Ferenc benősüléssel került a malom közelébe. A nyolcvanas évek derekán brassói üzletben dolgozott, majd átvette a bölöni szövetkezeti boltot, volt Baróton raktáros, 1989 után bárt és üzletet nyitott Bölönben, néhányszor több hónapot Németországban is dolgozott, de ha csak tehette, besegített apósának, ifjabb Sándor Bélának az őrlésbe. Kezdte megismerni a szakma csínját-bínját: megtudta, a lapos és a lágyabb törökbúzából miért nem készül puliszkaliszt, mire jó az apróbb, gömbölyű szemű kukorica, miként kell meghúzni a szíjakat, hogy meg se csússzanak, de ne is legyenek oly szorosan, hogy elszakadjanak, megtanulta, hogyan kell vágni a követ csákánnyal, majd a modernebb eszközökkel. Felfedte titkát a koptatónak, a tölcsérnek, a felvonónak, a keféknek, kanalaknak, kamráknak és szitáknak, s már nemcsak sejtette, mi a baj, ha le-leállt az időközben villamosított motorral ellátott malom, hanem gyorsan orvosolni tudta azt.
A malmot a kétezres évek elején korszerűsítették s szerelték fel fehér liszt készítésére, de a várt siker csak részben valósult meg. Kenyeret kevesen, inkább csak kuriózumszámba sütnek, egy rántáshoz, tepsinyi tésztához könnyebb az üzletből vásárolni, mint a búza szállításával, majd a liszt tárolásával vesződni. Disznót is kevesebbet tartanak a falubeliek, a hintő helyét átvette a modern táp, a darabosabbat pedig otthon, maguk készítik el a gazdák. Jelentősen rontja a piacot a bogáti úton, a kisvendéglők és panziók parkolójában évek óta zajló adok-veszek. A gabonát szállító teherautók sofőrjei a piaci árnál jóval olcsóbban adják a törökbúzát és búzát, az „élelmes” felvásárlók leőröltetik, majd a falvakat járva kínálgatják portékájukat. Megtehetik, mert az alapanyaghoz nagyon olcsón, talán kilónként harminc baniért jutottak hozzá, s az államnak nem kell fizetniük semmit, talán csak a rend éber őreinek adnak valamit szemhunyásért.
– Nagyon visszaesett a kereslet, napi egy-két órát őrölök csak, de az sem ritka, hogy egyáltalán nem indítom el a malmot. Pedig jó szívvel állíthatom, első osztályú liszt készül itt, s olcsóbb is, mint a boltban kapható, a teljes kiőrlésű liszt pedig nem festett! Régebb jómódú emberek voltak a molnárok, ma viszont feleségemmel közösen csak egy tisztességesebb fizetést tudunk kihozni. Amikor gyermekeink az egyetemen voltak, hát, nem volt könnyű... Pedig milyen malom-nagyhatalom volt valamikor Bölön és Bölönpatak: azt mondják, húsznál több vízimalom működött itt, s messzi földről hozták az őrölnivalót! Mi még csináljuk, mert szeretjük, örömmel tölt el, ha jó lisztet adhatunk, na meg más munkalehetőség, ami könnyebb és biztosabb megélhetést nyújtana, nem is nagyon adódik. A jövőt tekintve nem vagyok derűlátó. Kevés a fiatal, aki vállalná a sok munkával járó feladatot – akár hatszor-hétszer is megfordul a zsák a molnár kezében, amíg kiadható lesz az áru –, a modern világ pedig olyan versenyhelyzetet teremt, amit a kis malmok nem sokáig fognak bírni – vélekedik Pál Ferenc.
