– Mozart Cosí fan tuttéjában sem a szöveg számít, hanem elsősorban a zene – fogalmazott Menzel, hozzátéve: sokáig jó cseh fordítást sem tudott beszerezni. – Rendezőként az a feladatom, hogy ne erőltessek rá semmi feleslegeset az énekesekre, csak hagyjam őket kibontakozni. A rendezőnek nem szabad zavarnia a színészeket, vagy útban lennie. Azt viszont nem szeretem, amikor az énekesek túlzottan színészkedni próbálnak; énekeljenek csak, a zene a fontos. Ugyanígy, a közönségre sem szeretnék ráerőltetni semmilyen értelmezést vagy mélyebb jelentést, hiszen a befogadói élmény teljesen egyéni – magyarázta a rendező az egyik próba után adott interjúban.
– Az énekesek fegyelmezettebbek, mint a prózai színészek – osztotta meg tapasztalatait. – Időnként úgy érzem, nincs is dolgom a színpadon, és csak hallgatom őket. Mozartot nagyon szereti, a moderneket kevésbé. Valahol Janaceknél húznám meg a határt – mondta mosolyogva és hozzáfűzte – Schönberget például nem szívesen rendeznék. Felidézte, hogy egyszer egy Prokofjev-operát vitt színre, és közben „elfelejtette”, hogy a háttérben zene szól.
Megjegyezte, hogy bár nem igazán kiművelt a területen, a komolyzene általában közel áll hozzá, van például egy olyan tévécsatornája, amelyen egész nap operafelvételeket vagy koncerteket nézhetne.  – A Don Giovannit már vagy nyolc rendezésben láttam, igaz, többnyire nem követtem végig, csak egy-egy rendezői megoldás érdekelt. Inkább tévén nézem az operákat, mint élőben, mert a tévé elől felállhatok, ha akarok. Egy négyórás Wagnerre például biztosan nem ülnék be az operaházba; akkor inkább otthon alszom – mondta. Az operához mint műfajhoz „távolságtartó” a viszonya, „szeretem és nem szeretem, egyszerre” – összegezte, majd megemlítette, hogy legutóbbi, Don Juanok című filmje éppen „arról szól, hogy mit gondolok az operáról”.
A kérdésre, van-e a Cosí fan tutténak mélyebb érzelmi, lelki tartalma, vagy csak egy könnyed, szórakoztató történetről van szó, nevetve azt felelte: – Ha lenne, nem vállaltam volna el a rendezést. A mélyebb jelentések többnyire erőltetett dolgok, ráadásul könnyen felejthetőek.
A folyton újdonságot, eredetiséget kereső kortárs rendezésekről lesújtó a véleménye. – Semmi sem könnyebb annál, mint Dezdemónából homoszexuális karaktert csinálni és Otellót egy nővel eljátszatni, vagy kitalálni, hogy a Hamlet egy gyárban játszódjon. Ettől azonban még nem lesz jó az előadás, ha közben arra nincs szeme a rendezőnek, hogy hogyan járnak a színészek a színpadon, hogyan beszélnek vagy mennyire figyelnek egymásra. Az újabb és újabb értelmezési rétegeket bevonó rendezések a kritikusoknak valók, akik már számtalanszor látták ugyanazt a darabot, és folyton új jelentéseket, kacifántos ötleteket keresgélnek. Aki viszont először vagy másodszor látja – és a közönség többsége ilyen –, annak csak jól elő kell adni az eredeti művet, ahogy azt megírták – fejtegette.
A rendező arról is beszélt, hogy „a világ legszebb városában”, Prágában él – pontosabban „lóg”. A kérdésre, hogy a film-, a színházi vagy az operarendezésben mozog-e mostanában leginkább, úgy válaszolt: – Leginkább otthon, az ágyamban mozgok. Egy lusta nyugdíjas vagyok. Halmozom a könyveket, amiket nem olvasok, van egy DVD-gyűjteményem, amit nem nézek, és egy halom lemezem, amit nem hallgatok. Nincs konkrét hobbim. Menzel befejezésül elmondta: ha kap egy-egy megbízást, azt „jó mesteremberként”, legjobb tudása szerint teljesíti.