Kobak egészen kicsi fiú volt, még nem utazott vonattal. Igaz, hogy minden reggel mondogatta: – Én már nagy fiú vagyok, elérem a lekvárt – de elárulom nektek, nem érte el, Mama kellett hogy felemelje, s úgy vették le a lekvárt ketten a polcról.
Úgy is fogták meg ketten, nehogy eltörjön a lekvárosüveg. Mindenesetre, amikor Mama megkente a kenyeret, Kobak megint kijelentette: – Én már nagy fiú vagyok, mind megeszem – és meg is ette. No, de azért mégsem volt olyan nagy fiú.
Így aztán, amikor Mama megmondta neki, hogy vonattal fognak utazni, nem tudta elképzelni, hogy milyen is lesz az utazás. Mama elővett egy bőröndöt, abba becsomagolták az ingecskéit, nadrágocskáit, de Mama nem akarta becsomagolni se a párnát, se a szőnyeget. Pedig Kobak nagyon szerette volna. Végül is becsukták a bőröndöt, és ekkor Kobak hirtelen elszomorodott.
– Hol a vonat? Miért nem jön? – kiabált, és nézett ki az ablakon, hátha jön az utcán valahol. De nem jött, és Mama kacagott. Kobak az ajtót is kinyitotta, hogy be tudjon jönni a vonat a szobába, ha megérkezik. De Mama becsukta az ajtót, és öltöztetni kezdte.
Kobak autón ment ki az állomásra Mamával, és egyáltalán nem olyan volt a vonat, mint a kis játék vonatok, amik a szobában is tudnak járni. No de hát ez már így szokott lenni. A vonatban aztán Kobak rengeteg vonatot rajzolt.
A vonatok jobban hasonlítottak autóhoz, mint vonathoz, mert Kobak szerint a vonat olyan, mint az autó, csak sok kereke és sok ablaka van.
Ha ti jobban megfigyeltétek a vonatot – és gondolom, hogy igen, hiszen ti már valóban nagyok vagytok –, akkor rajzoljátok le, és küldjétek el Kobaknak, nagyon fog örülni. Mert ő még csak autót tud rajzolni, meg olyan vonatot, ami olyan, mint az autó, csak sok kereke és sok ablaka van. Hiszen Kobak még egészen kicsi fiú.
