Mesél a múlt, akár a szél... De nem feledkezik meg a máról sem, hiszen csak a történések felelevenítésével tudja megőrizni mindazt, ami szép, ami jó, ami örökké felejthetetlenné teszi sportéletünket,  nemzetiségünket.
Széll Sándor
A nyolcadik évtized fordulatot hozott Sepsiszentgyörgy birkózósportjába. A már A-osztályos alapon mozgó sportág az utánpótlás-nevelés területén is felnőtt az országos élvonalba, országos csapatbajnokságot nyert, és nem akárhogy, sorozatos egyéni sikerekkel, győzelmekkel tette még hitelesebbé nagyságát. Ez a csodálatos fellendülés kétségtelenül az Iskolás Sportklub fiatal birkózóinak tehetségére vall, és nem utolsósorban a két edző – Elekes Endre és Széll Sándor – szaktudását, hozzáállását, ügyszeretetét fémjelzi... Igen, a két edző – Elekes és Széll, más szavakkal élve: a mester és tanítványa. Mindketten Székelyudvarhelyről jöttek Sepsiszentgyörgyre, magukkal hozva a Küküllő mentiek makacs hozzáállását, megalkuvást nem ismerő munkaszeretetét és nem utolsósorban munkájuk eredményességéhez fűződő hitét. Barátságuk, kölcsönös tiszteletadásuk nem Sepsiszentgyörgyön született, itt csak tovább mélyült, erősödött a közös munkában, a közös sorsban. Ez a barátság, kapcsolat évekkel korábban született, amikor Széll, mint tanítvány, Elekes csapatába állt. Pedig tudta, hogy abban a csapatban nem a testi adottságok, hanem elsősorban a munka alapján osztják az érdemeket.
Egy délelőtti edzésen tettem tiszteletemet a birkózóteremben. Széll Sándor vezette a délutáni „műszakban” tanulók edzéseit. Keményen, úgy, mint azt saját bőrén tapasztalta, míg aktív versenyző volt. A legénykék bőre csillogott az izzadságtól. Nem panaszkodtak, de láttam arcukon, hogy fellélegeztek, amikor előkerült a levezető jellegű labdajáték – kosármérkőzés birkózó módra. Nem, nem az a babajáték...
Közben előkerült Elekes is. Széll mintha várta volna. Mi tagadás, én is sejtettem, hogy jönnie kell. Hármasban kezdtük el a beszélgetést, természetesen a birkózásról és Széll Sándorról, az Iskolás Sportklub immár fiatal edzőjéről.
Kezdtük hát a bemutatkozással.
– 1956. június 18-án születtem Székelyudvarhelyen – így Sándor. – Tizenegy évvel később léptem először a szőnyegre, Bandi (azaz Elekes) akkor került haza mint fiatal edző. Egy válogatóversenyen figyelt fel rám. Hívott birkózni, s én örömest mentem.
– Kitűnő fizikuma volt – vágott közbe Elekes –, és súlyához képest jó mozgású, gyors, rámenős.
– Emlékszem – folytatta Széll –, az idő tájt rengeteg versenyre jártunk. Barátságos jellegűek voltak, de mi nagyon élveztük...
– Akkor még nem létezett gyermekbajnokság – így Bandi –, de mi ennek ellenére bejártuk az országot. Mert csak edzéssel nem fejlődik a gyermek.
– Tizenhárom éves koromban a junior országos bajnokságon ezüstérmet szereztem. S ez ezüstsorozatra váltott, mely sorozat 1974-ig tartott. Már meg is untam a sok fehér fémet. De mások felfigyeltek rám, s így behívtak az ifjúsági válogatottba. Igyekeztem is meghálálni ezt az előlegezett bizalmat, s 1975-ben megnyertem a junior I-es bajnokságot. Be­kerültem a bulgáriai ifjúsági vb-re utazó válogatottba, együtt Sándor Lajossal. De egyikünk sem vett részt a vb-n. Az történt ugyanis, hogy belefáradtunk a hat hónapos edzőtá­borozásba, s egy péntek délután „hazalátogattunk” Szé­kelyudvarhelyre... Büntetésből mindketten kimaradtunk az utazókeretből. Hogy megbántam-e?... Mondjam azt, hogy igen?... Nézd, annyi év után is jól emlékezem, nyomós ok késztetett a tábor elhagyására... A fontos az, hogy menet közben megbocsátottak, s már a következő évben Balkán-baj­noki címet szereztem Szkopjéban. Bekerültem a felnőttvá­logatottba. Az országos bajnokságon bronzérmet szereztem. Ezután kerültem a Steauához. 1978-ban egy lépésre álltam a bajnoki címtől. Legyőztem Puşcaşut, és a döntőre készültem Márton Jancsi ellen, amikor megérkezett a szomorú hír: édesapám meghalt... Otthagytam a döntőt, s hazautaztam a temetésre... A bajnoki cím elvesztése is fájt, de annál jobban elkeserített édesapám halála. Érthető, nem?
– Csak egy Balkán-bajnoki címet említettél meg nemzetközi sikereidből.
– Dobogóra álltam a magyar Felszabadulási Kupa viadalán – egyszer bronz-, aztán ezüstéremért. Mongóliában a világbajnoki dobogós Bajanmunk mögött a második helyen végeztem (Elekes: – Egyedüli érmese volt csapatunknak), az NSZK-ban bronzérmes, az NDK-ban ezüstérmes lettem.
– Az évek során ki volt a legnagyobb ellenfeled?
– Kétségtelenül a mongolok világbajnoka, Bajanmunk. 1977-ben előbb 9–2-re vezettem, aztán két vállra fektettem, de végül kikaptam egy szovjet versenyzőtől, akit viszont Bajanmunk győzött le két vállal. Bajanmunkot az NDK-beli Bottner és a lengyel Szandowski követi (2,14 m magas és 130 kg-os). Nagy csatákat, szoros küzdelmeket vívtam velük.
– Erőd teljében búcsúztál az aktív sportolástól.
– 1978 szeptemberében fejeztem be a versenyzést szerencsétlen körülmények között. A lipcsei nemzetközi verseny után egy edzésen sípcsontrúgást kaptam (a birkózók is szeretik a focit, méghozzá a kemény, férfias játékot), ezt követte egy sárgaság. Mire felépültem, eltelt egy év. Egy év alatt annyira lemaradtam az élmezőny mögött, hogy már nem vállalhattam a minőségi sportolást.
– Hazakerültél Udvarhelyre, s ha jól tudom, három hónappal a sárgaság után még birkóztál.
– A csapatról volt szó, vállaltam a küzdelmet. (Elekes: – Első is lett súlycsoportjában.)
– És aztán?
– Hagyjuk ezt...
– Amit elhallgatsz, az amolyan „senki sem lehet próféta saját hazájában”?
– Olyasmi.
– Mi vonzott Sepsiszentgyörgyre?
– A birkózás és egykori edzőm, Bandi baráti szeretete. Újra együtt dolgozunk. Úgy érzem, sőt, szilárd meggyőződésem, hogy közös erőfeszítéssel szép eredményeket érünk el.
– Sanyi az edzői munkát is éppolyan komolyan végzi —szólt közbe Elekes –, mint annak idején az edzéseket. Az első eredmények már mutatkoztak is. Szeptember óta dolgozik, s keze alatt máris négy nagy ígéret kezdte bontogatni szárnyait: Lőrincz László, Lőrincz József, Ferencz Attila és Újvári Sándor. A Maros Kupán mind a négyen dobogóra álltak.
– És hogy érzed magad Sepsiszentgyörgyön?
– Megtaláltam a számításaimat. A kollégák befogadtak, s így itthon érzem magam.
– De azért, amikor udvarhelyiek ellen küldöd szőnyegre tanítványaidat, összeszorul a szíved. Vagy nem?
– Összeszorul, persze hogy összeszorul. Székely­udvar­helyen születtem, itt töltöttem gyermekéveimet... Millió szál fűz a városhoz. De ez az érzés csak pillanatokig tart, aztán visszazökkenek a valóságba. Ez fontos a mi szakmánkban.
– Terveid?
– Minél előbb bajnokokat nevelni. S erre itt adott minden lehetőség. Bandival kitűnően megértjük egymást. Egy kézre dolgozunk, egymást segítjük, együtt válogatunk, egymás tanítványait visszük versenyre... Örvendek, hogy Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
Széll Sándor nem öregedett meg Háromszék fővárosában. Követte edzője, barátja példáját, hazát változtatott. Ausztriában telepedett le, ott él ma is.