Marius Popica prefektus levelét megírta. Sóhajtozik, szomorkodik, talán még könnyeket is ejtett, amiért Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, no meg mi, magyarok nem szeretjük, tiszteljük eléggé a román államot, mely édesanyaként viseli gondunkat.
Sorolja, mi mindenért kellene hálásnak lennünk: a csendért, békéért, az anyanyelvi oktatásért, hogy minden feltételt megteremt (sic!) gyermekeink nevelésére, szabad és demokratikus választásokat biztosít, mi több, még a szabad sajtó létezését is neki köszönhetjük, hogy a Bukarestből vagy Brüsszelből csurrantott-cseppentett pénzekről ne is beszéljünk.
Hát csend és béke aligha honol kies hazánkban, egymást marják a drága állam jeles képviselői, botrány botrányt ér, és lassan kiderül: tolvajok, gazemberek irányították, formálták életünket az elmúlt huszonöt esztendőben (is). A szeretetünket elváró állam megtestesítői éppen csak bizalomra nem adnak okot. És bizony híjával vagyon az anyanyelvi oktatás is, jogunk ugyan lenne rá, lehetőségünk azonban már nem mindig, mindenhol: szórványban iskolák szűnnek meg, az önálló állami magyar egyetem továbbra sincs sehol, az orvosképzés pedig törvények, ígéretek ellenére is akadozik. Gyermekeink nevelésének államra eső része – az iskolarendszer – ugyancsak gyatrán működik, felelőtlen reformösszevisszaság sodorta a jelenlegi helyzetbe, mikor inkább butít, mint okít a skóla, tudatlan, életre, szakmára felkészületlen ifjak serege hagyja el padjait. Szabad és demokratikus választásokról is jobb, ha csak csínján beszélünk, a manipuláció, a szavazatvásárlás, befolyásolás mindmáig jellemző, a parlament összetétele például jól mutatja az eredményt. A legszebb mégis a pénzek kiutalására vonatkozó passzus: az állam kegyesen ad nekünk – mondja prefektusunk, holott az állam visszaosztja, többnyire igazságtalanul, mindazt, amit adó formájában behajt tőlünk.
És az állam, mely elvárja tiszteletünket, nem hajlandó tudomásul venni, hogy képesek vagyunk magunk dönteni saját dolgainkról. Ha maradunk a prefektus anya-gyermek kapcsolatra utaló hasonlatánál: olyan, mint zsarnok szülő, időnként pofonokat is osztogat, még az autonóm lét iránti vágyat sem tűri, árulásnak tekinti. Egy édesanya gyermeke javát akarja minden körülmények között, bármilyen önfeláldozás árán, a mostohát többnyire nem a szeretet vezérli, hanem uralkodni akar a rábízott ifjú fölött, minden lépését, cselekedetét befolyásolni. A román állam inkább ez utóbbira hasonlít. Válaszunk pedig a mostoha zsarnokoskodása alatt nyögő gyermek felelete.