Ha vagyunk elegen, talán megsejtünk valamit abból az erőből, amit a közösség jelent. És ha felidézzük az 1956-ban történteket, talán kicsit büszkébben húzzuk ki magunkat: mert az még ma is adhat reményt, ami akkor történt, hogy egy kicsiny ország szabadságra vágyó népe Dávidként szállt szembe a hatalmas Góliáttal.
Márpedig a közösség nyújtotta erőre, a reményre, a bátorságra ma is szükségünk van, hiszen az ’56-os eszmék valóra váltásáért ma is küzdenünk kell. Ki-ki a maga helyén, ki-ki a maga módján.
Itt, Romániában élő magyarokként ma is kérdezzük: beszélhetünk-e egyáltalán valódi többpártrendszerről, ha mindenik a kommunista bukaresti államhatalomból nőtt ki, különbséget alig észlelünk közöttük, ráadásul mindahány magyarellenes szólamokkal igyekszik voksokat szerezni? Megvalósult-e az egyenlőség elve, ha a bukaresti hatalom korlátozza anyanyelvünk, jelképeink használatát, szabotálja az állami magyar egyetem létrehozását, nemzetbiztonsági kockázatként tekint ránk? De velünk együtt kérdezhetik a többségi nemzet tagjai is: szabad-e igazán az ország, ha erőforrásait vezetői elherdálták, lakosságát kizsákmányolják, gazdaságpolitikáját nemzetközi pénzintézetek diktálják? Miféle jövője lehet az államnak, amelyet fiatalok tízezrei, százezrei hagynak el, hogy külföldön keressenek megélhetést maguknak? Milyen a nemzetközi megítélése egy olyan országnak, amelyet behálóz a korrupció, ahol a legfőbb kormánypárt vezetői sorra buknak le? Miféle demokrácia az, ahol a parlament védőfalat von az ügyészek célkeresztjébe került politikusok köré, a mentelmi jog pedig sokak számára mentőövet jelent, amellyel megúszhatják a büntetőjogi felelősségre vonást?
Persze, ma nincs forradalom, ma már csak emlékezünk. De talán ez sem kevés. Ha sikerül erőt, reményt merítenünk a múltból – jelenleg folyó és eljövendő küzdelmeinkhez.