Sötét tónusok, fémes felületek, titokzatos, bezárkózó, mégis díszes, aranyló formák, szürrealizmus és minimalizmus különös egysége jellemzi Vinczeffy László festészetét. „Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény...” – idézhetném Ady Endrét, hiszen titokzatosság, bezárkózás, férfias szemérmesség és megmutatkozási vágy kettőssége húzódik meg művei hátterében.
A Munkácsy-díjas képzőművész újabb képsorozata rendkívül egységes, szinte minden darabján egy-egy középpontba állított emblematikus motívum, hol kapu, hol emberi figurához, büszthöz hasonló, de tárgyi jellegű hibrid lény, a psziché mélyéből felbukkanó, egyszerre konkrét, határozott testi valójában megjelenő, ugyanakkor közelebbről meghatározhatatlan, vértekre, sisakokra, palástokra, oltárokra emlékeztető fantáziatárgy villan elő fényesen a komor, sötét atmoszférából. A jellemzően harchoz kötődő, férfias, de üres ruhadarabok egyszerre sugallják az ember jelenlétét és hiányát. A mez a harc szükségességét, üressége a heroikus küzdelem jelenkori lehetetlenségét sejteti, miközben a monumentális formában megnyíló aranyló űr misztikumot és spirituális energiát sugároz. A hieratikus, szimmetrikus formák, a fémes felületek egyszerre támadóak és oltalmazóak, így például a kiállítás emblematikus darabján, az Ünnepelten megjelenő fejedelmi köpenyre vagy sisakra emlékeztető motívum egyszerre zárja ki és fogadja be a nézőt, hegyes nyúlványai elriasztják a betolakodót, míg megnyíló belső tere hatalmas öblével körülveszi, szinte beszippantja a spirituális értékeivel azonosulni képes befogadót.
A Vinczeffy festményein végigvonuló fegyverek, akár Bartók Kékszakállúja, a főhős lelkét jelképező várának fegyverházából is származhatnának. Tudat alatt talán a vérzivataros erdélyi történelem folyamatos háborúit idézik fel. De mivel nem konkrét, történelmileg hiteles fegyverek imitációi, hanem a fantázia, a tudattalan szüleményei, személyes jelentésük is kell legyen.
Ez pedig Vinczeffy László életrajzából érthető meg igazán. Ötéves korában, 1951-ben családját kuláknak nyilvánították, és falujukból, ahol szülei tanítóként dolgoztak, az ország másik végébe, Dobrudzsába üldözték őket. Általános iskoláit öt különböző faluban végezte, s helyzetük csak tíz év után normalizálódott többé-kevésbé, amikor 15 évesen elkezdhette művészeti tanulmányait Marosvásárhelyen, de szülei sohasem térhettek vissza a katedrához. A Vinczeffy képein megjelenő páncélokra, pajzsokra és sisakokra emlékeztető formák a ceauşescui terror elleni védelem spirituális eszközei, a képek címében többször is szereplő félelem és rettegés legyőzésének fegyverei, melyek támadásra nem támadással, hanem a belső, szakrális energiák meditatív mozgósításával felelnek.
A páncélok, a menedéket adó oltárok és az e világból kivezető kapuk egyben a külső erőszakra adott pszichés reakciók hordozói. Az elnyomás megerősíti, és ha nem is feltétlenül ellenségessé vagy gyanakvóvá, de némileg bezárkózóvá és érzékennyé teszi az embert. Gyerekkorukban a fiúk egyébként is gyakran rajzolnak lovagokat és harci eszközöket. Vinczeffy tudattalanjából talán gyermekkorának képzetei és rajzai törtek föl az eltelt idő alatt szerzett emlékek és tudás által átalakítva, amikor 15 évvel ezelőtt szürreális motívumait festeni kezdte. Hogy ezek nem a fizikai erő, hanem a lélek fegyverei, azt megjelenítésük különleges technikája és stílusa is mutatja. Vinczeffy tekintélyt parancsoló figurációiban ugyanis látszólag ambivalens módon egyesül a harciasság, fémesség, robosztusság és az érzékeny, már-már filigrán dekorativitás. Mintha itt is a férfi és a női princípium, a forma férfias keménysége és a felületet teljesen elborító mustra női rugalmassága, lágysága, a hagyományosan maszkulinnak és femininnek tartott technikák kapcsolódnának össze. Talán nem véletlen, hogy Vinczeffy festményei már korábban is az Osztrák–Magyar Monarchia arany- és végkorának alkotásait – Ady, Bartók, Hamvas – motívumait, attitűdjét idézték emlékezetembe. A hagyományosan női technikának tekintett díszítés aprólékos, sziszifuszi jellege, monotóniája a traumák kiírásának, a tudatalatti felszabadításának és gyógyításának ősidők óta ismert eszköze, s ezt a szerepet tölti be Vinczeffynél is. A vastag alapba nyomkodott, karcolt végtelen minta készítése feledteti a fájó élményeket, mint ahogy felszabadítanak az ösztönkiélést segítő, látszólag az absztrakt expresszionizmusból származó gesztusok, karcolások, bevágások, oldószeres roncsolások és dörzsölések is, melyekkel a cementből, homokból, kőporból, műanyag darából készült alapot támadja meg. Ám szó sincs absztrakt expresszionizmusból eredeztethető képromboló dühről, hiszen a visszafogottan agresszív gesztus, a szaggatott felszín nála mindig csak a negatív erők megjelenítésének és elpusztításának eszközeként jelenik meg, például a Pokolsár, a Félelem vagy a Félelem és rettegés című alkotások esetében.
És még egy mondat a színekről. Talán nem véletlen, hogy Vinczeffy László művein az arany, az ezüst és a fekete dominál, talán az arany-, az ezüst-, a réz- és a vaskorra utalva. De talán az sem véletlen, hogy a szellem arany ragyogása legyőzi a sötétséget, a kali-yugát, a rendetlenség, a tisztátalanság és az értékek felbomlásának korát. Legalább egy odapillantás erejéig higgyük, hogy ez az emberiség reális lehetősége!
STURCZ JÁNOS művészettörténész
(Elhangzott a budapesti Kárpát-haza Galériában rendezett kiállítás megnyitóján)
