A barcasági csángók itt élnek mellettünk, mégis nagyon keveset tudunk erről a tíz faluról, amely a szemünk láttára, az elmúlt évtizedekben veszítette el magyar többségét, pedig vannak, akik nem csupán beolvadásukat próbálják fékezni, hanem értékeiket is mentik és felmutatják.
A négyfalusi származású, Budapesten élő Veress Emese Gyöngyvér néprajzkutató – a házigazda Demeter László kérdéseire válaszolva – erről a munkáról is beszélt a Tortoma Könyvesházban szerdán tartott találkozón, amelyen főként e sajátos kultúrájú közösség Sepsiszentgyörgyön élő tagjai jelentek meg.
A néprajzkutató által létrehozott Barcaprint Kiadó már a hatodik kötetet jelenteti meg, ebből kettőnek szerzője, másik kettőnek gyűjtője Veress Emese (felvételünk), aki igen érdekes történeteket osztott meg élénken érdeklődő hallgatóival. Kiderült, hogy az inkább szorgalmukról ismert barcasági csángók hagyatékából meglepően sok olyan kézirat került elő, ami magas fokú íráskészségről tanúskodik, és e parasztköltők és naplóírók hihetetlenül színvonalas feljegyzései a kései utódokhoz is szólnak – ugyanakkor még hátrább visznek az időben, hiszen Krizbán és Tatrangon nem akármilyen tanítómesterük lehetett; de ez már egy következő kutatás tárgya. Az előzőekről annyit, hogy a konfirmáció néprajzát (Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben) – tudományos mű létére – másodszor is ki kellett adni, és meleg kenyérként fogyott Fóris István naplója is („Mikor Oláhország háborút izene”).
Ma már ezekben a falvakban nincs néptánc, nincs népzene, a nyolcvanas években még sok régi szokást, legendát ismerő idősek eltűntek, az utánuk jövők a gyors polgárosodás útján haladnak, és a masszívan betelepülő románság miatt már felismerhetetlenné váltak a valamikor egyedi hangulatú települések.
Veress Emese arra is figyelmeztetett, hogy a magyar örökség egy részét éppen a helybeli románok – a mokánok – őrzik, akik nem cserélték le a csángó mesterek által készített kapukat, és szívesen el is mondják az eredetét (csak az újonnan odaköltözők számára „román kapu” az, mert románok laknak mögötte), miközben a csángó magyarok mind lecserélték a magukét. Itt már szélesebb körré tágult a beszélgetés, a bevándorlás-elvándorlás és az ezzel járó változások is terítékre kerültek – mindenért azonban e téren sem lehet másokat hibáztatni, a kisvárosnyi létszámú brassói magyarság például máig nem zárt össze egyetlen közösséggé, az iparosodással oda került székelyek és a tízfalusi csángók még mindig elkülönülnek egymástól.
A beszélgetés a súlyos témák ellenére is oldott hangulatú maradt, tréfákra és színes kiegészítésekre is futotta, és végül dedikáltatni is lehetett.
