Bagoly Vilmos robusztus termetű, kemény kötésű férfiú. Rég, még a múlt század hatvanas éveiből ismerjük egymást, s ennek kapcsán mondhatom: emberi tartására is ráillik a ,,kemény kötés".
A véle kapcsolatos legmarkánsabb emlékem Orbaitelek nevének a megmentése még a rajon idejében. Nekik és természetesen a telekieknek köszönhető, hogy a hatvanas évek második felében nem lett Orbaitelekből Cîmpeni, vagy Cîmpeniţa. A történetet többször is megírtam, ezért most csak utalok rá. Sejtem, hogy Vilmos és felesége, Veronka egyéb közös dolgainkra is emlékezik.
— Emlékszel-e, mikor és milyen körülmények között ismertük meg egymást? Bagoly Vilmos: Zágonban voltunk tanítók. Te pedig Kézdi rajon főtanfelügyelője voltál. És te helyeztél bennünket haza, Barátosra, illetve Telekre. Feleségem írta meg a kérést. Kineveztél Telekre igazgatónak. Gondoltam, hogyan lesz az, hogy én oda Barátosról átjárjak? Visszamondtam a kinevezést. Aztán mégis elmentem. Azt ígérted, hogy jövő év márciusáig kell csak ott lennem. Ebből a márciusból kilenc esztendő lett. Otthoni feltarisznyálás — Hogyan tarisznyáltak fel a tanítói pályára? — Apám tanító volt. A régi román világban nem esküdt fel a román államra. A háta mögött volt az anyai birtok, húsz hektár föld. (Amiből feleségem most tíz hektárt visszaperelt. Műveletlen, sovány földek a barátosi határban.) A Vasút és a Nagy út között volt a birtok. Bartók Ferenc nagyapám apjának kilenc gyermeke volt. A Bartók családok mind rokonaink. Ő, Bartók Ferenc végezte a tagosítást. Neki nem kellett a kapun kimennie, hogy a földjéhez eljusson. Hátrament a kertbe, s ott volt egy tagban az egész föld. Közben meglepődve veszem észre, hogy egy orbaiszéki tanítódinasztiával van dolgom: Bagoly Vilmos felmenői apai ágon is református kántor-tanítók, s anyai ágon egy egész sor tanítókisasszony és tanítónő sarjad a családokban Papolctól Barátosig és Kovásznáig a családfa ágára. Feleségének, a komollói Dombora Veronkának szülei a háború után szintén a tanítónői pálya felé irányították gyermekeiket. A négy lány közül Irénke — Isten nyugtassa — és Gizella tanítóképzőt végzett, a középső egészségügyi középiskolát. Veronka egyébként több méter hosszúságú, gondosan kimunkált papírtekercseket tesz az asztalra a Bagoly és a komollói Csűrös famíliákról. Meglepetésnek szánja, hogy az 1800-as évek elején anyai ágon komollói Sylvester Borbála indítja a hosszú-hosszú sort. Ezek szerint, ha az én csernátoni felmenőim között komollói Sylvesterek is szerepelnek — márpedig ez így van —, akkor szegről-végről távoli rokonként is meghatározhatjuk családjaink történelmi kapcsolatait. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a számítógépes kivitelezésű, több száz nevet és ezek születési adatait tartalmazó családfás papírtekercseket a Veronka adatai alapján a családfakutató sepsiszentgyörgyi Kocs János mérnök készítette el. Ez azért is fontos, mert a mostani családalapítási és családtörténeti nagy összevisszaságban nem divatos a genealógia tudománya, pedig ez a nemzeti identitás egyik fontos eleme, a múltismeret alfája, hisz minden emberfia előbb a családja, szülei, nagyszülei, dédszülei révén kerül kapcsolatba a múlttal, s ez az érzelmi alapozottságú kötődés normális esetben végigkíséri az embert egész életén. A kis híján fél évszázados kommunista diktatúra ezt a kapcsolatrendszert tudatosan rombolta. Ennek a társadalmi formációnak gyökértelen, a múltjából, családjából kiszakított, hűséggel csak a pártnak tartozó egyedekre volt szüksége. A családi kötődéseket rombolta az is, hogy az erdélyi magyarságnak — de nem volt ez másképp az anyaországban sem — nem minden esetben volt ajánlatos a maga múltjával előhozakodnia, inkább titkolnia és elhallgatnia kellett azt, mert minden családfa valamelyik ágán lehettek olyanok, akikről osztályharcos vagy román nemzeti alapon nemkívánatos dolgok kerültek volna felszínre. Bagoly Vilmosék sepsiszentgyörgyi lakásán én a szó szoros értelmében megilletődve nézem, hogy a hosszú-hosszú családfás papírtekercsek azért nyúlnak meg ennyire, mert a háromszéki nagycsaládok tipikus helyzeteivel van dolgunk, ahol, ha apai ágon kilenc, anyai ágon tizenkét gyermek adatai kerülnek a családfa lombozatára, s ezek ugyanilyen arányban szülik gyermekeiket, akkor két generáció már jókora koronát képez. A családtörténet iránti érdektelenség, sajnos, az ,,átkos" időszakból átöröklődött a mostani posztkommunista érába is, amelyet aztán az általánosan tapasztalható népességi hanyatlás és az elvándorlás, a vegyes házasságok irányában történő családi kilépés fejezhet be. A barátosi Bagoly család történetét, mint mindannyiunkét, zilálttá és kaotikussá teszik a múlt század első felének nagy változásai, a Kárpát-medence magyarságát darabokra szaggató politikai és hadi katasztrófák meg kataklizmák. Bagoly Vilmos kántor-tanító apja a trianoni békediktátum után nem esküszik fel tehát a román államra. Az iskolából eltávolítják. A falu egyik meghatározó személyisége állás nélkül marad. — Apám elkezdett gazdálkodni — pillant vissza a múltba beszélgetőtársam. — Én még óvodaköteles voltam. Már őriztem a teheneket. Alig vártam, hogy szottyantson a tehén, hogy beleálljak, mert ősszel fázott a lábam. Elvégeztem a négy elemit. Anyám bevitt Brassóba nagybátyámhoz, aki ott mozdonyvezető volt. Úgy gondolták, hogy ott lakom, ott kosztozom, s onnan járok a brassói magyar gimnáziumba. A felvételim sikerült, de amikor meglátták, hogy református vagyok, kihúztak a sorból. Hazajöttünk, s folytattam tovább az ötödik osztályt. Kovásznán abszolváltam, de a korosztályomtól lemaradtam. Zágoni Dezső bátyám itt tanított Szentgyörgyön. Én már katonagúnyában tettem le a negyedik gimnáziumot. Magyar világban. Erre valahogy elengedtek, de dédnagyapám temetésére nem engedtek el. A túlhaladott életkor miatt nem vettek fel a Mikóba. — Ne búsuljon, mondta Dezső bácsi —, felveszik a képzőbe. A képző lenn volt a leányiskolában. Azt a régi magyar világban képzőnek építették. Az újabb impériumváltással elkezdődött tehát a székelyföldi — észak-erdélyi — magyar oktatás visszaállítása, új oktatási intézmények létesítése, amely Erdély egészének Romániához csatolása után — úgy, ahogy — az 1948-as tanügyi reformig (az iskolák államosításáig) ,,fungál", de akkor és attól kezdve radikális átalakításoknak vagyunk részesei és szenvedő alanyai vagy éppenséggel haszonélvezői. Mert az osztályharcos alapon átszervezett iskolarendszer egyeseket sújtott, másokat a szó igen tág értelmében tömegesen állított értelmiségi pályára. — A magyarok bejövetelét hogy élted meg? — Barátoson kivonultunk a fogadásukra. Én sokat olvastam. Szerettem a magyar történelmet. Ezt úgy tanultam meg, hogy Bede Sándor papolci igazgató-tanító keresztapám a Hangya Szövetkezet elnöke volt. Én a szövetkezeti könyvtár minden könyvét kiolvastam. Abaposztóba kötött kötetek voltak, a Magyar Korona fekete színnel a borítóra nyomtatva. Így ismertem meg a magyar történelmet. A ’48-as szabadságharcot, mindent. És amikor jöttek be a magyarok, s megjelent az első Botond harckocsi Barátoson, én az anyám által készített magyar zászlót fogtam, s amikor megláttam az első magyar katonát, sírógörcsöt kaptam. Injekciót kellett adassanak, hogy elmúljon a sírásom. Annyira meghatott az egész. Bekövetkezett a négy évig tartó magyar világ. Apám is rögtön állást kapott. A tanítók voltak a leventecsoportok parancsnokai. Én letettem minden leventekiképzési próbát. SAS-behívóval voltam Debrecenben is. Kiváló minősítéssel végeztem, és szakaszparancsnoki ranggal jöttem haza. Fizetést nem kaptam — a tanítóknak minden szakasz vezetéséért fizetés járt —, én azért nem kaphattam pénzt, mert leventeköteles voltam. A szakaszomat úgy megtanítottam mindenre — díszmenetre, egyébre —, hogy amikor hozták a barátosi emlékműhöz az országzászlót, én díszmenetet vezettem. Itt éppen jelentést adok Bocskai-ruhában. Úgyhogy lepipáltam a díszszázadot, amelyik a zászlót hozta. Volt a szakaszban egy süketnéma leventém. Úgy vezényeltem, hogy kézzel mutattam az irányt: balra át! Jobbra át! (Bemutatja) Négy éven át mindig levente egyenruhában jártam. Előkerülnek az egykori fotók. Összerezzenve ismerem fel egykori ismerőseimet, barátaimat, akikkel egymás köszönését már csak a másvilágon fogadhatjuk, ha ott van ilyen. Nem kell nekünk Cîmpeniţa! — Arra a mozzanatra visszaemlékeztek-e, amikor Telek nevét meg kellett volna változtatni, s engem küldtek ki ennek a népszavazásos véghezvitelére? — Ezalatt történt, hogy elrendelték: Besenyő legyen Pădureni, mert a román ,,băşeşte" (purcintani) nem szép dolog. Kijöttél, s összeegyeztünk, hogy segítsünk ezen a dolgon. Te felmentél a színpadra, s mondtad, hogy az a javaslat, telek neve legyen Kampenica. Akkor a beszervezett vénasszonyok s a középkorúak felzúdultak, hogy ilyen nem lesz. Így megmaradt a Telek név. ,,Nem kell nekünk Kîmpipuca!" kiabálták. Bátrabb szájúak voltak. Elöl ültettem le az asszonyokat, s felkészítettem, hogy kiabáljanak. — Szülőfalud históriájából mi csapódott hozzád gyermek- és ifjúkorodban? Honnan ez a Barátos falunév? — Én, amikor képzős voltam Nagyenyeden, írtam egy falumonográfiát. Barátos tizenkét dombra, illetve inkább homokbuckára épült. A barátok telephelye Zágon és Barátos közti területen volt. Gyermekkoromban megvoltak még az elhagyott kutak helyei, egyikbe bele is estem. Volt a barátoknak egy telkük, hat házzal. A Feketeügy partján. Barátos és a határa vizenyős hely volt. A barátok leköltöztek a Feketeügy mentére, a hat házhoz. Innen származik a Hadháziak neve. Volt Beppo dombja — ebből lett a Bibó családok neve —, volt Barátoson Rómaiak dombja is. Onnan most is hány ki az eke cserépmaradványokat. Volt aztán Templomdomb, Temetődomb. A többi nem jut eszembe. Ezeket felsoroltam a monográfiában, ami aztán kézen-közül eltűnt. A tanító nyaka a járomban — Végül is Telekről hazakerültetek Barátosra. Hogyan? — Barátosról ingáztam Telekre. A községközpontban kellett egy párttitkár. Engem szemeltek ki, valószínű, mert egyedül én tudtam írógépen gépelni. Közben próbáltam lemondani, mert Teleken voltak az óráim, s én az óráimat, akármennyit szöktettek, amikor jöttek a megyétől s Bukarestből az elvtársak, nem hagytam el. Kijött a megyétől valami harmadtitkár — már a nevére sem emlékszem —, s amikor közöltem, hogy én ezt a munkát nem viszem tovább, azt mondta, hogy ,,Bagoly elvtárs, maga a járomba betette a nyakát, de a járompálcát mi húzzuk ki". Kijött Bukarestből valami főnökféle. Ilyenkor mindig telefonáltak, hogy azonnal menjek haza Barátosra. Én befejeztem az órát — éppen testnevelési órám volt —, hazamentem, komótosan megebédeltem, s csak azután mentem be a székházhoz. ,,Jaj, Vilmoska, maga mit csinált? — sopánkodott az ismerős néni —, olyan cirkuszt csinált itt ez az elvtárs, hogy maga nincs a helyén. Háromszor is hívtak gyűlésbe, de nekem mindig órám volt. Aztán egyszer autót küldtek utánam, s kértek, hogy azonnal menjek Barátosra. Gyűlésbe. Én hátul leültem egy padra. — Jöjjön elé, Bagoly elvtárs — mondta a kiküldött —, mert itt még maga az Atyaúristen! Elémentem. S akkor leváltottak. Beder Gyuri elvállalta a titkárságot. Csákány Lenkét akkor vették fel a pártba, mert tudott gépelni. Teleken megszűnt a felső tagozat. Barátoson elvállaltam az internátus vezetését. Feleségemet letették alsó tagozatra, mert Stanca elvtárs valami rokonát neveztette ki. Feleségem Cófalvára került. Két vagy három évet voltunk ott.
