Maga Luther sem gondolhatta, mekkora fordulatot vált ki vitairatával, hiszen ő csak egészséges felháborodásának adott hangot: rosszallotta, hogy az egyház pénzért ígér bűnbocsánatot. De, mint utóbb bebizonyosodott, jókor volt jó helyen, az általa elhintett mag szárba szökkent, terebélyesedett, és ki is virágzott. Nem csekély véráldozat árán megvalósult az eltévelyedett egyház reformációja. Új vallásfelekezetek jöttek létre. Közöttük a legnépesebbek a Luther tanait követő evangélikus és a Kálvin Jánost követő református. De sok más kisebb protestáns egyház is keletkezett, mint az erdélyi születésű unitárius. Magának a katolikus egyháznak is meg kellett hoznia belső reformját. Luther lépése korszakváltó, a keresztény történetírás 1517-et tekinti a középkor végének, az újkor kezdetének.
Az egyház megújítása tehát közel ötszáz éve elkezdődött, és ma is tart. A történelem folyamán több reformot is megélt az emberiség, de újabb reformációra lenne szükség. A véres huszadik századot Márk evangéliumából vett ige – szeresd felebarátodat, mint tenmagadat – kifordításával ekképp jellemezte Kényszerleszállás című versében Szilágyi Domokos: „szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint tenmagadén”.
S e gondolat átröpít egyéni életünkbe: bensőnkben, gondolkodásunkban is folyamatosan reformációnak kellene végbemennie. Utópia lenne azt hinni, hogy úgy szerethetnénk felebarátainkat, mint önmagunkat, hiszen gyarló emberek vagyunk. De bár annyit megtehetnénk: mielőtt valaki ellen cselekszünk, gondolkodjunk el azon, hogyan esne nekünk, ha azt tennék velünk, amit mi szándékozunk mással...