Sohasem úgy, hogy mi lett volna, ha vagy miként alakult volna, ha. Nem, a kétség nem furakodhat be közénk, miként volt, úgy beszéljük át dolgainkat. Emlékezünk. És a jövőről, az Ő jövőjükről, ami nekünk még jelen, arról sem beszélünk. Együttléteink, rövidre szabott boldog perceink. Amikor mosolyogtunk, talán még nevettünk is. Amikor elég volt egymás szemébe néznünk, és nem kellett kimondanunk azt, hogy milyen. Jól van, fiam, köszönöm, Édesapám. Ügyes vagy, fiam, köszönöm, Édesanyám. Ha szidtak olykor, mert kellett, nem oktalanul. És ha olyat tettem, amivel bántottam Őket, magam egyre inkább hibáztatom. De ezekről nem beszélünk. Elkönyveltük, hogy voltak szükségszerűségek, kikerülhetetlen aka­dályok. Minek feltépni sebeket?
Volt néhány barátom. Ausztráliától Kanadáig szerte a nagyvilágban most. Igen, beszélgetünk néha még, egyre rit­kábban, mit is mondhatnánk egymásnak. Ugyanazokat az élményeket feleleveníteni, ugyanazokat a történeteket el- és elmondani? Talán nem is úgy volt, talán csak a lepörgött évek szépítik olyanná. Azért furcsa, hogy ugyanúgy emlékezünk. Egyformán gondolkodnánk? Nem, az lehetetlen, akkor ők most nem ott, én itt. Akkor ők is itt, és együtt szőnénk tovább soha meg nem valósuló álmokat. Néha mosolyognánk, talán nevetnénk is. Olykor búnak engednénk fejünket. Másnap nehezebben ébrednénk. De nem tehetjük, ők ott, én itt. Élnek még, de megszűntek lenni. Gyertyát értük is kellene gyújtani.
Megvagyok, megvagyunk. Találkozunk, köszönünk, ha épp úgy adódik, pár szót váltunk. Mosolygunk, nevetünk. Átbeszéljük a mát, belelátnánk a holnapba is, nem tehetjük. Találgatunk, tervezünk, mindennap egy kicsit építünk. Legalábbis azt hisszük, azt akarjuk hinni. Követ kőre, ha ledől, másnap úgyis mindent elölről, csak azért is mindent elölről. Néha megállunk, visszanézünk. Múltat idézni gyertya fénye mellett, a szomszéd falu feletti dombot bevilágító sok kis apró lángban merengve. Mint lármafák, millió világlói holtaknak és élőknek. Ma értük, holnap értünk.