Szűcs Ruben pályája elején
A zenével kíván foglalkozni bármilyen körülmények között, legyen az tanítás, előadó-művészet, zenekari tagság. „Csendesebb típus vagyok, olyan, aki a lelkeket célozza meg” – mondja magáról a sepsiszentgyörgyi Szűcs Ruben, aki idén végzett a brassói zeneegyetem harsona szakán, jelenleg szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeknek és fogyatékkal élő fiataloknak tart zenei foglalkozásokat a Rotary- és az Írisz Házban.
A huszonhárom éves pályakezdővel zenei indíttatásáról, a nagycsalád nyújtotta közösségi lelkületről beszélgettünk.
– Gyermekkorom óta zenész akartam lenni, esetleg másodállásban szakács – vág bele története elmondásába Szűcs Ruben. – Ötödik osztályban elmentem a városi fúvószenekarba, két évet jártam oda, aztán zenész nagybátyám, Dávid Andor arra biztatott, menjek zeneiskolába. Ennek hatására a hetediket a Plugor Sándor Művészeti Líceumban kezdtem. A fúvószenekarban tenorkürtön játszottam, de az a klasszikus zenében nincsen, azt mondták, legyek trombitás. Négy évig trombitáltam, majd áttértem a harsonára. Érettségi után felvételiztem a brassói Transilvania Egyetem zenefakultására. Az volt a vágyam és jelenleg is arra törekszem, hogy a zenével foglalkozzam akármilyen körülmények között, akár szimfonikus zenekarban, vagy mint tanár vagy előadóművész. Nekem nem a környezet számít, hanem az emberek, akikkel dolgozom, hogy azok értékeljék, amit nyújtani tudok, és hogy szeressék, megszeressék a zenét. A zene hat az emberekre, ez nálam is így van. Csendesebb típus vagyok, olyan, aki a lelket célozza meg. A zenében minden stílust szeretek, de mégis a líraibb műfajok állnak közel hozzám.
Adni a tőlem telhetőt
– Hogyan cseppen egy végzős zenész a segítőszakmába? Hogy került kapcsolatba az Írisz Házat működtető Diakónia Keresztyén Alapítvánnyal, a fogyatékkal élő fiatalokkal, a Rotary-ház szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeivel?
– A véletlen műve is részben, mert a Rotary-ház szomszédságában lakom. Amikor gyakoroltam, hallották és összebarátkoztunk, néha átmentem egy gitárral, énekelgettünk a gyermekekkel. Nemrég beszéltünk arról Makkai Péter tiszteletes úrral, az Írisz Ház vezetőjével, hogy jöhetnék a fogyatékkal élő fiatalokhoz is zenélni, zenét tanítani, énekelni. Így most már mind a két létesítményben foglalkozom a gyermekekkel és a fiatalokkal. Az Írisz Házban heti egy alkalommal énekelünk egy órát, elsősorban olyan énekeket, amit ők szeretnének. A kőröspataki csoporttal is fogok foglalkozni, már jelezték, hogy ott is igényelnének egy kis zenei oktatást, furulyacsoportra gondoltam, talán az megvalósítható ebben a korosztályban.
– A Diakónia Keresztyén Alapítvány az osztrák Raiffeisen Bank és a Stepich Alapítvány támogatásával szeptemberben indított tanulássegítő és felzárkóztató programot első osztályos diákok számára, Ruben ebben a csoportban szeretne éneket és furulyát tanítani. Az Írisz Ház Márk Attila-vezette Írisz Bandjének működtetésében, fejlesztésében is számítanak a munkájára – tudtuk meg Makkai Pétertől, aki szerint Ruben lelkesedése, vallásossága, jó érzéke a gyermekekkel, sérült fiatalokkal való foglalkozáshoz pontosan illik ahhoz a feladathoz, amire vállalkozott. De vajon mennyire elég ez egy fiatal zenésznek? Ha ebben a munkában, elhivatottságban jól érzi magát, és ha majd ebből meg is tud élni, az nem akadályozza-e meg abban, hogy kitörjön? Mi lesz a harsonával, az előadói ambícióval, vággyal?
– Ez különleges tapasztalat, amit a fogyatékkal élők között ez alatt a rövid idő alatt megéltem. Úgy vágtam neki, szeretném kipróbálni magam, hogy mire vagyok képes. Nem érzem, hogy ezt most nem kellene csinálnom, hanem szeretnék a tőlem telhető legtöbbet adni nekik, legyen az felnőtt vagy gyermek, egészséges vagy fogyatékos. Sok szeretetet kapok tőlük, és egyelőre nem tervezem a kitörést, ha valami nem jön közbe, akkor szeretném folytatni ezt a tevékenységet.
A nagycsalád formáló ereje
– Ruben a hatgyermekes Szűcs család legkisebb tagja, két bátyja és három nővére kilenc gyermekének nagybátyja, aki tizenöt éves volt, amikor az első unokaöccse megszületett.
– A gyermekeket mindig nagyon szerettem. Most is rám lehet hagyni akár mind a kilenc unokahúgomat, unokaöcsémet, szívesen foglalkozom velük. A nagycsaládban az emberben sok olyan érzés, lelkület formálódik ki, ami egész életére kihat, és amiért később is szeret a közösségben, a közösségért tenni. Szüleim dolgos emberek, apukám jelenleg betegnyugdíjas, korábban építészetben dolgozott, aztán a farmon volt őr, onnan kimaradt, állatokkal és földműveléssel foglalkoztunk. Anyukám elárusítónő volt a Sugás Áruházban, aztán kimaradt a sok gyermek miatt, jelenleg nyugdíjas.
– A gyermekek és a fiatalok mellett Ruben keresi az idősek társaságát is, szeret velük beszélgetni, közelükbe lenni.
– A nagyszüleimet nem ismertem, sajnos mind elhunytak a születésem előtt, lehet, hogy a tudatalattiban megvan ez a hiány, és ezért keresem az idősek társaságát is. Vallom, hogy minden környezet, minden helyzet hozzájárul egy egyén fejlődéséhez, így a család, az iskola, az egyház, a különböző korosztályok közelsége, és mindebben szerepet játszik természetesen az is, hogy hogyan viszonyulunk a másik emberhez, a különböző élethelyzetekhez, közösségekhez.
Egyszerű emberi érzések, vágyak munkálkodnak Szűcs Rubenben, aki feladatként fogadja el a jelenlegi lehetőséget, hogy gyermekeket, fogyatékkal élő fiatalokat tanítson, eközben mégsem bánná, ha tenorkürtje, szaxofonja és néhány furulyája mellett egy harsona is gazdagítaná hangszertárát, ez ellenben, magas ára miatt egyelőre elérhetetlennek tűnik. Mégis gazdagnak érzi magát, mert sok szeretetet kap a családtól, újonc tanítványaitól, az élettől. S tán egyszer harsonaművészként is megismerhetjük ezt a kivételes lelkületű fiatalembert.
