Mesél a múlt bátran, hiszen mindenütt, amerre néz, az atlétikai pályától el egészen a vívópástig, az úszómedencétől el egészen a felhőkbe burkolózó hegycsúcsokig, mindenütt, de mindenütt találkozott magyar ajkú sportcsillagokkal, olyan neves sportolókkal, akikre földtekénk minden magyarja büszke lehet. Jó emléküket felidézni.
Dany Margit
Az Arad megyei Mikelakán született 1906. február 5-én. Trianon után az anyaországba költözött a család, és Kunszent­mártonban telepedett le. Margit még diáklány, amikor 1924-ben elkezdi a vívást a Honvéd Tiszti Vívó Klub színeiben. Négy évvel később megnyeri az első hivatalos magyar női tőrvívóbajnokságot, és a bajnoki címmel együtt megszerzi az amszterdami olimpiai játékokon való részvétel jogát. Élete első nagy világversenyén hatalmas akaraterővel felvértezve beküzdi magát az olimpiai játékok döntőjébe, ahol két győzelmet arat, s ezzel megszerzi az igen előkelő hatodik helyet, de mondhatom azt is, leteszi névjegykártyáját a világ vívósportjának asztalára.
1929-ben a nápolyi Európa-bajnoksá­gon már figyelnek rá. S ő tudja, érzi ezt. Megsokszorozott figyelemmel forgatja tőrét, hat győzelmet arat, s ezzel felverekszik a dobogó harmadik fokára, a győztes német Helene Mayer és második helyezett holland Johanna de Boer mellé, hogy átvegye az őt megillető bronzérmet.
1932-ben újra az olimpiai játékok érmeiért küzdhet, most egy kicsit távolabb, Los Angelesben. A hosszúra nyúlt utazás megviselte, rányomta bélyegét szereplésére. A tízes döntőbe jutásért kiírt csatározásokon nem tudta kiharcolni a továbbjutást, s a küzdelem befejezésére kényszerült. Rá egy évre Budapest rendezte az Európa-bajnokságot, s ezen vigasztalódott az olimpián elszenvedett kudarcáért. Az Európa-bajnokságok második női tőrvívó-csapatversenyén a Bogáthy Erna, Horváth Ilona, Vargha Ilona, Elek Ilona, Elek Margit és Dany Margit összetételű együttes aranyérmet szerzett. Az egyéni versenyen Bogáthy Erna ezüstérmes lett, Elek Ilona az ötödik, Elek Margit a hatodik és Dany Margit a hetedik helyen fejezte be a küzdelmet. 1934-ben Varsó fogadta az Európa-bajnokság résztvevőit, köztük Dany Margitot is. A magyar lányok mérlege: két arany- és egy ezüstérem. Egyéniben az Elek testvérek diadalmaskodtak, Ilona az első, Margit a második helyen végzett, a Bogáthy Erna, Dany Margit, Elek Ilona, Elek Margit, Horváth Katalin, Varga Ilona összetételű együttes pedig megvédte Budapesten szerezett bajnoki címét, aranyérmét.
Dany Margit ezzel a második Európa-bajnoki aranyérmével elköszönt a világversenyek sorozatától. A második világháború kirobbanása után áttelepedett Görögországba, az ókori olimpiai játékok hazájába, s itt a Görög Vívószövetség elnöke lett. 1975. január 22-én távozott az élők sorából. Athénban helyezték örök nyugalomra.
Hagyjuk a vívópástot, s figyeljük, mit susog a szél, miről mesél a múlt a tornaszerek világában.
Kövi Mária
Marosvásárhelyen született 1924. október 20-án. Öt évvel később, 1929-ben a család áttelepült Magyarországra, még pontosabban Kőbányára. Mária itt járt a Százados Úti Elemi Iskolában, 1941-ben pedig a Dobó Katalin Női Felsőkereskedelmi Isko­lában érettségizett. Volt tanárai között szerepelt Balogh Lajosné (leánynevén Kael Anna), az amszterdami olimpián negyedik helyezett magyar női tornászcsapat tagja. Ezek után csak logikus, hogy az atlétikai pályán is nagyon ügyes Mária testnevelő tanára biztatására beiratkozott a Postás SE tornaszakosztályába. S milyen jól tette, hiszen már 1940-ben és 1941-ben is országos ifjúsági tornabajnokságot nyert egyéni összetettben. Öt évvel később a felnőttek bajnokságán is bajnoki címeket szerzett (kéziszerrel és lóugrásban). 1947-ben részt vett a Balkán Játékok küzdelmén Belgrádban, ahol a csapattal aranyérmet, egyéni összetettben pedig ezüstérmet nyert. 1948-ban beválogatták a második londoni olimpiára utazó tornászcsapatba. Londonban aztán a Weckinger Edit, Kövi Mária, Karcsics Irén, Gulyásné Köteles Erzsébet, Balázs Erzsébet, Tass Olga (Fehér Anna, Nagy Margit) összetételű csapat 440,55 pontot összesítve ezüstérmet nyert. London után következett a budapesti főiskolai világbajnokság – ugrásban az 5. helyen végzett, a csapatversenyen viszont ezüstérmes lett. Ezt az ezüstös szereplést megismételi az 1951-es berlini főiskolai világbajnokságon. Az ezüstérmek után jöhetett a második olimpiai szereplés, ezúttal Helsinkiben. Úgy tűnt, Mária nem tud szabadulni az ezüstös sorozattól, mert Helsinkiben is ezüstérmet szerzett a magyar csapat – Korondi Margit, Keleti Ágnes, Perényiné Weckinger Edit, Tass Olga, Gulyásné Köteles Erzsébet, Kövi Mária (Bodó Andrea, Karcsics Irén) – az összetett csapatversenyen, a kéziszercsapat vetélkedőjén pedig bronzérmet vehettek át a magyar leányok. Hogy milyen eredményeket ért el egyéniben? Lóugrásban a 9., felemás korláton a 12., talajon a 13., egyéni összetettben a 15. és gerendán a 33. helyen zárt. Az 1954-es római világbajnokságon mint tartalék szerepelt. Ezt követően visszavonult az aktív sportolásból, a Postás SE edzője lett, a tornaedzői oklevelet pedig 1957-ben szerezte meg a Testnevelési Főiskolán. 1962-től a válogatott keret munkáját segítette 1965-ig, amikor befejezte edzői pályafutását. Közben kétszer ment férjhez, első férje Zalai László, a KAC labdarúgója, a második Kocsis Károly, az Újpesti Dózsa tornásza volt. Leánya nyomdokába lépett, testnevelő tanári oklevelet szerzett, és tanári katedrára helyezkedett.
Két olimpiai ezüst- és egy bronzérem, két főiskolai világbajnoki ezüstérem és sok-sok országos bajnoki medál igazolja, hogy a Maros felső folyásának közelében is születnek tornásztehetségek.
Bay Béla
Közel Szatmárnémetihez, az alig negyven kilométerre fekvő Szinér­vár­alján született 1907. február 8-án. Édes­apja, Miklós főszolgabíró, édesanyja Pa­polczy Mária. A szatmárnémeti Re­for­mátus Gimnáziumban érettségizett, majd 1937-ben a Pázmány Péter Tu­do­mányegyetemen jogi doktori oklevelet, később a Sporttanárképző Inté­zetben vívómesteri oklevelet szerzett.
Vívópályafutását 1924-ben a Szatmári SE színeiben kezdte, három évvel később pedig a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club, majd 1948-től a Budapesti Haladás vívója lett. Nem szakosodott valamelyik fegyvernemre, ő mindhárom – tőr, párbajtőr és kard – küzdőtéren versenyre lépett, és mindhárom fegyvernemben tagja volt a magyar válogatottnak. Két olimpián is részt vett. Az 1936-os berlini olimpián tőr- és párbajtőrvívásban versenyzett. A tőrvívás egyéni számában a középdöntőig jutott, a csapattal – Gerei (Gerevich) Aladár, Hát­szeghy József, Hátszeghy Ottó, Maszlay Lajos, Zirczy Antal és Bay Béla – pedig a 7. helyen végzett. Nem kísérte nagyobb szerencse szereplését a párbajtőrvívásban sem, egyéniben a 9. helyen zárt, a csapat – Huszágh István, Borovszky Jenő, Dunay Pál, Székelyhidy Tibor, Bay Béla – pedig az elődöntőben esett ki és mondott búcsút a további küzdelemnek.
Az 1948-as második londoni olimpián kétszer is dobogóközelbe került. A tőrcsapat – Gerevich Aladár, Dunay Pál, Hátszeghy József, Maszlay Lajos, Palócz Endre, Bay Béla – az 5. helyen zárt, akárcsak párbajtőrben a Balthazár Lajos, Bay Béla, Dunay Pál, Hennyei Imre, Mikla Béla, Rerrich Béla összetételű együttes.
1937-ben részt vett a párizsi világbajnokságon tőr- és párbajtőrvívásban, de érmet egyik fegyvernemben sem szerzett. Jobban szerepelt viszont a főiskolai világbajnokságokon, 1933-ban a torinói főiskolai világbajnokságon a kardcsapattal ezüst-, a párbajtőregyüttessel bronzérmet nyert.
Utoljára maradt az Európa-bajnokságok versenysorozata. 1933-ban Budapesten a tőrvívás egyéni számában lépett pástra, 1934-ben Varsóban a tőrvívás egyéni, valamint a párbajtőr egyéni és csapatversenyén, 1935-ben Lausanne-ban a tőrvívás egyéni számában szerepelt – valamennyin idő előtt kiesett –, és végül a tőrvívás csapatversenyében bronzéremmel vigasztalódott. Ilyenkor mondják, minden jó, ha a vége jó. Na, de még hátravolt a párbajtőr, de sajnos sem egyéniben, sem csapatban nem állhatott dobogóra. Négyszeres magyar bajnokként intett búcsút a versenysportnak.
1951-től a magyar válogatott edzője és szövetségi kapitánya. Ezt a tisztséget 1961-ig töltötte be, majd 1968 és 1976 között is rá bízták a szövetségi kapitány szerepkörét. Túl a válogatottakon vezetőedzőként dolgozott a Budapesti Lokomotív, Törekvés és BVSC vívószakosztályaiban. 1961 szeptemberében beindította a Testnevelési Főiskolán önálló szakágként a vívómesterképzést.
Huszonhét évi tevékenysége alatt a magyar vívók nyolc olimpián 18 arany-, 11 ezüst- és 12 bronzérmet, a világbajnokságokon pedig 34 arany-, 41 ezüst- és 33 bronzérmet szereztek. Egyedülálló sikersorozat. Lehetett, hiszen olyan tanítványai voltak, mint az olimpiai bajnok Elek Ilona, Rejtő Ildikó, Medelényi Tamás, Fenyvesi Csaba, Erdős Sándor, Medelényiné Ágoston Judith, az olimpiai és világbajnoki érmes Bóbis Ildikó, Kamuti Jenő, Kamuti László, Sákovics József, Marót Péter, Papp Jenő, hogy csak néhány nevet említsünk a vívósport csillagos egéről.
Budapesten hunyt el 1999. július 26-án, és vonult örök nyugalomra, magával víve díjait – a Magyar Népköztársaság Sport­ér­demérmének ezüstfokozata, a Magyar Olimpiai Érdemrend, a NOB Olimpiai Ér­demérem ezüstfokozata és a Magyar Örökség-díj –, elismeréseit.