Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a sepsiszentgyörgyi M Stúdió legújabb, Federico García Lorca-adaptációjának bemutatója után. A felvetődő kérdések mindenképpen azt sugallják, hogy izgalmas, a nézőt megérintő előadás született. S ha a színészek hihetetlen energiákat megmozgató játékát (a belső vívódások megélését követelő tánctól az akrobatikáig fokozott mozgáselemek mellett a drámai szövegek hiteles közvetítése, sőt, az ének, a hanghatás is feladatuk volt), a díszlet és jelmez szuggesztivitását (a földdel elfödésig teleszórt, vérvörös homokozó, a fokozatosan bepiszkolódó fehér ruhák, a folyamatosan változó díszletet adó asztalok, székek, babák és bábuk), a látványt fokozó, sőt, időnként meghatározó fények drámaiságát idézzük vissza, a lorcai atmoszféra valósággal elöntötte a stúdiótermet. Az „érzelmek összegubancolódott hálója” – ahogy a produkciót beharangozó ismertetőben olvashatjuk a szándékot – azonban nem áll össze. A két drámát idéző történetfoszlányok, az abból inspirálódó mozgásfolyamok, na meg a kortárs opera szintén csak részleteiben bevágott zenei világa valamiért nem válik  kerek egésszé. Minden bizonnyal az önmagukban is élő műfajok halmozása teszi már-már átláthatatlanná e hálót, a két Lorca-darab – a Vérnász és a Yerma – részleteinek váltakozása, a kettős szereposztás pedig csak fokozza a befogadás nehézségeit. A produkció műfajilag talán a (tánc)balladához áll a legközelebb, ám hiányzik belőle az egységbe fogó erő, nem a letisztult formák, sokkal inkább a kifejezésmódok kavalkádja uralja.
És mégis, olvassuk el (ismét) a két drámát, pillantsunk bele a spanyol szerző életútjába, hallgassunk bele Golijov operájába, és üljünk be újra az M Stúdió előadására. Mert ami első látásra is ennyi kérdést vet fel, az csakis a műfajokat átlépő kísérletezés útját jelzi, amely – megszokhattuk már – legfiatalabb művészeti együttesünk sajátja.