Claudio Corallo harmincnégy éve él Afrikában. Három dologban nem ismer tréfát: a csokoládé, a kávé és a kókuszdió élvezetében. Az igazi csokoládé felfedezésének kalandos útját a Der Spiegel német magazin újságírójával osztotta meg.

A firenzei származású csokoládégyártó huszonkét évesen hagyta el hazáját, és először Zaire-ban telepedett le, ahol fáradságot nem kímélve egy 2500 hektáros ültetvényen nevelgette a kávét a dzsungel közepén. Ő volt az első, aki oly módon gondozta a cserjéit, mint a szőlősgazda a tőkéit. De meg is lett az eredménye: végre olyan kávét ihatott, amilyenre mindig is vágyott. Közben családot alapított, ám amikor új otthonát elérte a háború szele, feleségével és két gyermekével menekülni kényszerült. 1993-ban Sao Tomé és Príncipe szigetköztársaságban találtak új hazára. A kisebbik szigeten éldegéltek egy tengerparti faházban, amelynek környéke olyan elhagyatott volt, hogy akár meztelenül is sétálgathattak. Corallo a sziget belsejébe vezető túrái során hamarosan elhagyatott kakaóültetvényekre bukkant, a kétszáz évvel ezelőtt még Brazíliából érkezett bokrok utódaira. Corallo szerint ezek a cserjék ugyan kevesebb termést hoznak, mint a mai túlnemesített hibrid fajták, amelyek a világ nagy csokoládégyárait látják el kakaóbabbal, ám az ízük messze túlszárnyalja a modern rokonokét.

Az olasznak több évébe telt, amíg szívós munkával kikísérletezte a csokoládégyártás helyes módszerét. Ennek néhány lépését megosztotta a német magazinnal, ám a titkos receptet természetesen nem adta ki. Először is több mint két hétig erjeszti a leszüretelt kakaóbabot, éppen úgy, ahogy a szőlővel teszik a bortermelők. Ez az időtartam merőben szokatlan a csokoládégyártóknál. Aztán a szárítás és a gondos kézi válogatás következik. A nagy gyártók csokoládémassza-készítő eljárásáról olyan elítélően nyilatkozott, hogy abból az is kiderült, jóval óvatosabban bánik az előkészített szemekkel, azt azonban már nem árulta el, hogy miként éri el a kóstolók szerint mennyei aromát.

Csokoládéi az ínyencmagazinok ünnepelt sztárjai, Corallo Cacao elnevezésű termékeit Franciaországba, Olaszországba, Spanyolországba, az Egyesült Államokba és Japánba exportálja, de valójában kevéssé érdekli az üzlet. Valódi megszállottként inkább az ösztönzi, hogy megmutassa a világnak, milyen is a csokoládé íze — úgy istenigazából. Persze, nem olcsó a portékája, s csak azt tudja meggyőzni, aki megengedhet magának úgy 42 lejnyi kiadást egy 130 grammos szeletért. Kínálatában sokféle csoki szerepel: a 75 százalékos kakaótartalmú, gyömbéres ízesítésűtől a százszázalékos ,,csokoládék csokoládéjáig".

,,Manapság a csokoládé nagy rész duma, nagy rész cukor és nagy rész csomagolás" — állította a csokoládégyártás magányos hőse, aki nyilván nem veheti fel a versenyt a szerinte silány terméket forgalmazó hatalmas konkurenciával, mégis optimista. ,,Szerintem a csokoládéipar tart tőlünk. Igazuk van" — értékelte szerepét Corallo, aki közben magára maradt kedvenc édességeivel, mert felesége a közelmúltban elvált tőle.

Hiába, egy édes embernek is lehet nehéz természete.