Az emberi érték meggyalázása már a gondolat is, hogy lehet valakit, különösen milliókat megfosztani életlehetőségeiktől, halállistára venni csak azért, mert más az anyanyelvük. Rosszul felfogott álnemzetköziség jelszava alatt népeket némává pusztítani annyi, mint mindent megtagadni, ami ennek a földnek rendeltetése szerint az ember és az emberiség javát hivatott szolgálni.
Az erdélyi magyarság passzív részese az egész világba megnyilatkozó anyanyelvellenes katasztrófának. A sovinizmus mámorától elvakított embertestvérei ellen kell védekeznie. Szent bizonyos, hogy ez a mámorfüggöny, mely vérből és halálból szövődött, le fog hullani az emberiség szeméről, de jóvátehetetlen minden nap, amelyet a közös sors és béke munkájából a gyilkos szándék elrabolt.
Csak egy esetben képzelhető el az anyanyelv halála még a legkisebb népeknél is. Ha maga az illető nép vagy nemzet önmaga tagadja meg. Ez a halál is viszonylagos. A nép maga eltűnik, de a nyelv maga megmaradhat. Ha például csak a latin nyelvet vesszük,  nem érdekes-e és nem megdöbbentően meggondolkoztató-e, hogy amikor egy népnek szájáról lesorvadt, ugyanakkor a világ összes nemzetei vették birtokukba, és ma is a tudománynak és kultúrának az egész emberiség javát szolgáló tényezőjeként él. Nemzetközivé tételének, fennmaradásának titka abban a kultúrában rejlik, amelynek hosszú időn át hordozója volt. Amit valaha a kultúra létrehozott, bármilyen csekély légyen is az eredmény, az emberiség sohasem nélkülözheti. A legfőbb védekezési mód tehát: minél több  kultúrát teremteni önmagunkban és nyelvünk útján. Nem elég azonban az anyanyelv imádatának érzéshullámával sem megelégednünk. Az édes magyar szó éppen olyan rendszeres, világmagaslatokon álló munkát kíván, mint a magyarság történelmi fennmaradásának bármelyik feltétele. Ha valahol a világon szebb dal hangzik el, szebb rím csendül fel, vagy igazabb gondolat talál köntöst egy népnek ajkán, nem szabad tehetetlen irigységgel bámulnunk, hanem a lélek és szellem összes forrásainak megnyitásával, magasba lendítő szárnyak széttárásával utol kell érni ezt a rímet, azt a gondolatot, ezt a dalt. Nem lehet külső, akármilyen színes köpeny az anyanyelv, hanem egy nép igazsága, lényegének hordozója.
Az anyanyelv joga nem a népek számszerű nagysága, politikai helyzete, hanem mindezek fölött álló természetjog. Az anyanyelv védelmének és fejlesztésének  külső eszközei intézményes alapon alig állanak a kisebbségek rendelkezésére. Mindössze meglévő iskoláink, kultúrintézményeink, az irodalom és a sajtó áll rendelkezésre. Ezek is csak akkor felelhetnek meg hivatásuknak teljes mértékben, ha öntudatos, felvilágosodott és a kérdés fontosságát tisztán látó, minden áldozatra kész közösség áll mögötte, melyet nem ingatott meg a túlzott opportunizmus. Gyerekeink jövőjének elgondolása, vagy életlehetőségeink nemzetközi alapokon való kiszélesítése nem történhet sohasem az anyanyelv kárára. A kisebbségek legnagyobb nemzetárulása az anyanyelv megtagadása. Meg kell tanulnunk az államnyelvet, és esetleg néhány világnyelvet is, hogy bárhol boldogulni tudjon az erdélyi magyar gyermek, de ez nem történhet az anyanyelv kárára, mert ennek ismerete nélkül a szellemi és emberi kifejeződés és fejlődés lehetőségeitől fosztanók meg őket. Igen érdekes a bukovinai csángók esete, akiknél az apa az összes életlehetőséget nyújtó nyelvet megtanulja, az anya viszont csak magyarul él gyermekével, hogy anyanyelvfejlődésének természetes útját ne zárja el semmi. Így őrizték meg nyelvüket és magyarságukat évszázadokon keresztül.
Ezek után félve vetem fel a kérdést. Meg fogjuk-e tudni őrizni mi, erdélyi magyarok a maga tisztaságában édes anyanyelvünket? Vannak jelek mellette, és vannak jelek ellene. A feleletnek viszont a létünket jelentő igennek kell lennie. A sibói bölény című regényem mottójaként a következőket írtam: „Isten veled, szentséges, meggyalázott, drága magyar nyelv. Saját néped áldozata, te megvetett, társtalan, szégyellt, hazádban hontalan, ázsiai barbár nép lehullott csillaga, halottaink ajkának néma pecsétje. Hol vagytok hát, szófigyelő szántóvető pacsirták, okos fülemülék, bujdosó társaim, rigók, kékszárnyú szajkók, e drága földnek minden oktalan állati? Szedjétek föl minden elhajított édes szónkat, hogy valamikor – ki tudja, mikor – visszaadhassátok!...”
És most azt mondom: Ne legyen egyetlen ember sem ezen a földön, kinek bűneképpen anyanyelvünknek ezt az imádságát és vádját is valaha el kelljen mondanunk.
(1931)