Tavaly nyáron, amikor Öcsikéék a Balaton mellett nyaraltak (nem jöhettek le szegények Kisbaconba!), a szomszéd néni meg a szomszéd bácsi mindig nagy patáliát csapott, valahányszor Andris meg Öcsi véletlenül átdobta a labdát az ő kertjükbe és utánament.
Az az átkozott labda pedig egy nap tízszer is átrepült a kerítésen. Egyszer éppen a szomszéd bácsi fejére esett, amint nyugodtan olvasgatott a kertjében.
Most meg sem várta, míg a két gyerek átmerészkedik, hanem jó hangosan azt kiáltotta:
– Letöröm a derekát annak, aki ide beteszi a lábát ezért a labdáért!
Andris meg Öcsi elszontyolodva álltak a kerítés másik oldalán. Tudták, hogy ezt a labdát soha sem látják többet.
– Baj is azs –, mondta hetykén Öcsi, mikor kissé magához tért. – Van itt elég rongy meg spárga, csinálunk másikat. Tartsa meg a labdánkat a somséd bácsi, ha olyan nagyon tetsik neki.
Így beszélt Öcsi, mégpedig jó hangosan, hogy a szomszéd bácsi minden szavát meghallhassa. Öcsi büszke gyerek, és nem szereti, ha észreveszik az elszontyolodását.
Aztán a kert másik végébe húzta magával Andrist, és halkan így szólt hozzá:
– De azsért mégis bossut állunk a somséd bácsin.
– Hogyan? – kérdezte Andris.
– Csak bizsd rám. Van nekem egy…
– Nadselü gondolatod.
– Azs is, azs is, perse... Azs mindig akad. Hanem azsonkívül van egy öntözsőkannám is.
– Mit akarsz azzal az öntözőkannával?
– Gyere csak velem. Elősör is töltsük meg vizzsel… így ni… most pedig csipeljük oda a keritéshezs ezst a létrát... így... és egy sót se sólj, nehogy a somséd bácsi meghallja.
Öcsi nem magyarázta meg a tervét Andrisnak, mert tudta, hogy Andris éppen olyan gyorsan megérti az ő nadselü gondolatait, amilyen gyorsan ő kitalálja. Amint a kerítés hasadékán meglátta, hogy a szomszéd bácsi éppen a kerítés tövében ül a padon, már tudta, hogy mit akar az öccse, és csöndes kuncogással adta föl neki a létra tetejére az öntözőkannát.
A bácsi nyugodtan olvasta az újságját, közben nagyokat pöfékelt. Mint óvatos ember, maga mellé rakta az esernyőjét, mert felhős volt az idő és nem akarta, hogy kopasz fejét addig is verje valami hirtelen zápor, amíg a házig szalad.
Öcsi óvatosan meghajlította az öntözőkannát és először egy-két kövér cseppet pottyantott a szomszéd bácsira.
– Hm, úgy látszik, megered az eső –, gondolta a szomszéd bácsi. – Mégiscsak okos ember vagyok én, hogy kihoztam az esernyőmet.
Elégedetten nyitotta ki, és fel akart állni, hogy beszaladjon a házba. De abban a pillanatban Öcsi mélyen lehajlította az öntözőkannát és olyan záport bocsátott rá, hogy ijedtében ülve maradt.
– Jézus Mária, hiszen ez valóságos felhőszakadás –, gondolta a szomszéd bácsi. Maga alá húzta a lábát és összegörnyedve ült az esernyő alatt. A víz pedig csak úgy dörömbölt az esernyőn és egy pillanat alatt egész tócsát támasztott körülötte.
Sokáig tartott, míg az elképedt szomszéd bácsi észrevette, hogy két lépésnyire tőle száraz a föld, s ez a csodálatos felhőszakadás éppen csak az ő feje fölött tört ki. Mégsem mert megmozdulni, míg az eső alább nem hagyott. Hát, hiszen sokáig nem kellett várnia, mert az öntözőkannából kifogyott a víz. Akkor óvatosan felállt és felnézett az égre. Azaz hogy nem is jutott fel olyan magasra a pillantása, mert a kerítés tetején meglátta a hanyatt-homlok menekülő Öcsike feje búbját.
…És most következik az a része a történetnek, amelyet ti, gyerekek, éppen úgy ki szoktatok találni, mint Andris Öcsi nadselü gondolatait. A szomszéd bácsi egy pillantás alatt a kapunál termett, s a két fiú még le sem tudott mászni a létráról, már ott volt a hátuk mögött.
Hogy mit cselekedett a szomszéd bácsi, azt kitalálhatjátok: jól kiporolta Öcsikét.
Dolga végeztével elégedetten mondta:
– Mégis csak jó, hogy kihoztam az esernyőmet. Sok mindenre föl lehet használni az ilyen szerszámot.
Amikor eltávozott, Andris búsan szólt Öcsihez:
– No, mi ugyan megjártuk, öcskös.
– Baj is azs – felelte szokása szerint Öcsi. – Azsért a gondolatom mégis nadselü volt!