Az az átkozott labda pedig egy nap tízszer is átrepült a kerítésen. Egyszer éppen a szomszéd bácsi fejére esett, amint nyugodtan olvasgatott a kertjében.
Most meg sem várta, míg a két gyerek átmerészkedik, hanem jó hangosan azt kiáltotta:
– Letöröm a derekát annak, aki ide beteszi a lábát ezért a labdáért!
Andris meg Öcsi elszontyolodva álltak a kerítés másik oldalán. Tudták, hogy ezt a labdát soha sem látják többet.
– Baj is azs –, mondta hetykén Öcsi, mikor kissé magához tért. – Van itt elég rongy meg spárga, csinálunk másikat. Tartsa meg a labdánkat a somséd bácsi, ha olyan nagyon tetsik neki.
Így beszélt Öcsi, mégpedig jó hangosan, hogy a szomszéd bácsi minden szavát meghallhassa. Öcsi büszke gyerek, és nem szereti, ha észreveszik az elszontyolodását.
Aztán a kert másik végébe húzta magával Andrist, és halkan így szólt hozzá:
– De azsért mégis bossut állunk a somséd bácsin.
– Hogyan? – kérdezte Andris.
– Csak bizsd rám. Van nekem egy…
– Nadselü gondolatod.
– Azs is, azs is, perse...  Azs mindig akad. Hanem azsonkívül van egy öntözsőkannám is.
– Mit akarsz azzal az öntözőkannával?
– Gyere csak velem. Elősör is töltsük meg vizzsel… így ni… most pedig csipeljük oda a keritéshezs ezst a létrát... így... és egy sót se sólj, nehogy a somséd bácsi meghallja.
Öcsi nem magyarázta meg a tervét Andrisnak, mert tudta, hogy Andris éppen olyan gyorsan megérti az ő nadselü gondolatait, amilyen gyorsan ő kitalálja. Amint a kerítés hasadékán meglátta, hogy a szomszéd bácsi éppen a kerítés tövében ül a padon, már tudta, hogy mit akar az öccse, és csöndes kuncogással adta föl neki a létra tetejére az öntözőkannát.
A bácsi nyugodtan olvasta az újságját, közben nagyokat pöfékelt. Mint óvatos ember, maga mellé rakta az esernyőjét, mert felhős volt az idő és nem akarta, hogy kopasz fejét addig is ver­je valami hirtelen zápor, amíg a házig szalad.
Öcsi óvatosan meghajlította az öntözőkannát és először egy-két kövér cseppet pottyantott a szomszéd bácsira.
– Hm, úgy látszik, megered az eső –, gondolta a szomszéd bácsi. – Mégiscsak okos ember vagyok én, hogy kihoztam az esernyőmet.
Elégedetten nyitotta ki, és fel akart állni, hogy beszaladjon a házba. De abban a pillanatban Öcsi mélyen lehajlította az öntözőkannát és olyan záport bocsátott rá, hogy ijedtében ülve maradt.
– Jézus Mária, hiszen ez valóságos felhőszakadás –, gondolta a szomszéd bácsi. Maga alá húzta a lábát és összegörnyedve ült az esernyő alatt. A víz pedig csak úgy dörömbölt az esernyőn és egy pillanat alatt egész tócsát támasztott körülötte.
Sokáig tartott, míg az elképedt szomszéd bácsi észrevette, hogy két lépésnyire tőle száraz a föld, s ez a csodálatos felhőszakadás éppen csak az ő feje fölött tört ki. Mégsem mert megmozdulni, míg az eső alább nem hagyott. Hát, hiszen so­káig nem kellett várnia, mert az öntözőkannából kifogyott a víz. Akkor óvatosan felállt és felnézett az égre. Azaz hogy nem is jutott fel olyan magasra a pillantása, mert a kerítés tetején meglátta a hanyatt-homlok menekülő Öcsike feje búbját.
…És most következik az a része a történetnek, amelyet ti, gyerekek, éppen úgy ki szoktatok találni, mint Andris Öcsi nadselü gondolatait. A szomszéd bácsi egy pillantás alatt a kapunál termett, s a két fiú még le sem tudott mászni a létráról, már ott volt a hátuk mögött.
Hogy mit cselekedett a szomszéd bácsi, azt kitalálhatjátok: jól kiporolta Öcsikét.
Dolga végeztével elégedetten mondta:
– Mégis csak jó, hogy kihoztam az esernyőmet. Sok mindenre föl lehet használni az ilyen szerszámot.
Amikor eltávozott, Andris búsan szólt Öcsihez:
– No, mi ugyan megjártuk, öcskös.
– Baj is azs – felelte szokása szerint Öcsi. – Azsért a gondolatom mégis nadselü volt!